Rendering Simulations

Rendering Simulations

Ilyen volt a Muse - Simulation Theory lemezbemutatója

A MUSE úgy tért három év után vissza Budapestre, mint ahogy távozott a legutóbbi Szigetes bulija után: már azonnal megvennénk a belépőt az új dátumra, ha jönnek.
 
Grandiózus show, ami már túlmutat a rockkoncertek világán: színház, és egy félelmetes jövőkép festése, valami egészen elképesztő érzékenységgel, és persze profizmussal.
 
 
Ilyen volt a Simulation Theory lemezbemutatója.
 
Igyekszem minden koncertnek megadni a tiszteletet. Ha van rá mód, nem melóból beesni, hanem, mint egy színházi előadásra érkezve a komfort fokozatomat is szem előtt tartva lezuhanyozni, tiszta, az út porától mentes ruhát felvenni. Kedd este fekete inget és egy piros felsőt kaptam magamra. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki egyszerre készül a nemzetibe és egy Scooter bulira. És nem lőttem mellé, önazonossá vált a dresscode az este folyamán. Mi több, gyakorlatilag pontosan sikerült megjósolnom a hangulatot.
 
A legutóbbi, fesztiválos fellépés magával ragadott, bár ott a barátok is segítettek és a vidékről érkezett gyümölcslé sem volt kevés, mégis az érzés mélyen belém égett, hogy a MUSE önálló aréna koncertje kihagyhatatlan lesz számomra. És milyen jó, hogy új lemezének bemutatójára a Live Nation elhozta Budapestre ezt a csodát. Hogy mitől is csoda, arról hamarosan, előtte azonban az este felvezetése:
 
Egyre több alkalommal látni és tapasztalni az Arénában, hogy a küzdőtéri jeggyel érkezőket eleve az utcafrontról leengedik, így a bejárati szint elviselhetetlen nyomorát feloldják. Már jól megszokottan a beengedés gördülékeny volt, és a biztonsági személyzet sem citromba harapott fancsali fejekkel van tele: egy-egy poént is elfogadnak és nem küldenek haza anyához, még a belépés előtt. Ebben egyre europidabbak vagyunk. A pultok mennyiség és a kiszolgálás minősége sajnos évek óta nem tud változni, így az egyszeri, nagybevásárlás volt ajánlott és célravezető. Az est történéseit ismerve pedig gyakorlatilag az egyetlen megoldás.
 
 
Az estét az előzetesen célzottak szerint 20 órakor kezdte a Dinosaur Pile-Up. Az első hangok felcsendülésénél éppen csak az hiányzott, hogy a főhős elkiáltsa magát: “we are the AC/DC”. Érdekes, de egyedinek semmiképp nevezhető zeneiséggel álltak elő, ahol tagadhatatlan volt a hatások megolvagolása. Persze volt jó ízű “dc” sound, meg Kobaint idéző fizimiska, de nem sikerült a színpad elé rögzíteniük. Hozzá tartozik, hogy legutóbb talán a FOO FIGHTERS nyitóbandája szegezett a székekhez, de ott olyan mocsok brutális soundok voltak, hogy már csak szakmailag is fejtegetni akartam. Az is tényszerű persze, hogy egy ilyen koncertre nem a vendégzenekar miatt érkezünk, és kicsi a valószínűsége, hogy a merch-pultban pont az ő pólójukat fogjuk megvenni, de ez a produkció az este főszereplői elé nagyon karcsú volt.
 
A MUSE-tól azt vártam -mint amit nagyon hiányolok sok koncertnél-, hogy alapozzák meg az átszerelési időben a hangulatot, hogy az intro felcsendülésekor már a gépen üljek. Nekik ez is sikerült. A korábban már említett piros dzseki életre kelt, és remek lebegésbe kezdett az “undorító” 80-as évek színvilágában úszó Arénában. A zenei aláfestés pedig lehozott a mindennapok élethelyzeteiről. Synthy pop, néhol ismert dallamokkal, néhol csak
amolyan szőnyegként, de működött. Elhelyezkedtem, testben és lélekben is felkészültem, arcomat a szél felé fordítottam.
 
És igen, úgy érkezett meg a MUSE, ahogy azt csak reméltem. De hazudok, attól sokkal súlyosabban: az első másodperctől lehengerlő hangzás, és látványvilág kirántott ebből az univerzumból. Valahol épp erről szólt az este: lassan elköszönünk emberek, és jönnek a gondolkodó, tőlünk mindent jobban tudó gépek. Persze a költő lehet mást akart üzenni, de engedtessék meg az értelmezés szabadsága. Maximálisan bele tudtam helyezkedni ebbe a világba, és jól is esett, hogy nem a szerdai melón és bevásárlási listán kattogott az agyam. Ennek a produkciónak sikerült azt elérni, amiről a művészet, a showbiznisz kell, hogy szóljon: gyere tölts velem egy estét, és legyen úgy, ahogy mi akarjuk.
 
Respect, működött.
 
 
A közel csurházas helyszín látott már varázslatot. Roger Waters vagy épp a korábban is említett FOO, a Red HOT is odapakolt, de ez valahogy egy másfajta utazás volt. A Pink Floyd és a QUEEN hatását nem tudom és nem is akarom megkérdőjelezni és nagyon örülök neki, hogy itt a modern kori koncept-show, ami elragad, ledarál, megemészt és végül úgy dob ki az Aréna falain kívülre, hogy csak pislogok.
 
A műsorszerkesztés magasiskoláját is megtanulhattuk kedd este: ilyen ízlésesen szétszórni a kötelezőket és az új lemez dalait, talán még sosem láttam. Nem vagyok kiemelt szektoros rajongó, ismerem, amit ismernem kell, de hogy ezen az estén nem éreztem egy pillanatig sem, hogy most kiszaladok pisilni, az biztos. A ledfalak, halál
pontosan programozott fények, kivetítések, élőképezés, biodíszletek, robotok, elcsendesédesek és felemelkedések olyan lüktetést, pulzálást hoztak, ami nem csak engem, de az idesereglett rajongókat, érdeklődőket is beszipkázott. Igazából esélytelen, hogy a látványvilágról érzékletesen írjak. Lehetetlen a táncos kisegítők szerepét jól érzékeltetni. Lehetetlen bemutatni a pillanatot, amikor a koncert utolsó traktusában, a show alatt készülő cyber cimbi életre kelt, és IRON MAIDEN-i grandiózássaggal a színpad felé emelkedett. A társaságunkban lévő fiatal hölgy meg is jegyezte: “remélem nem jön közelebb”. És persze volt konfetti -nem szokványosan koncert záró akkordként-,
óriáslabdák, amikkel majd 12000 ember röplabdázott egyszerre. Talán a gitárdobálás és erősítő leborítása túlzás volt, e nélkül is minden feszültségét és kétségbeesését elhittük az estének. Minden működött: különösen imádtam, hogy egy koncerthez képest a minimlisabbnál is kevesebb volt a dalok közti konf, de tudjuk jól, hogy ez a trió pont erről híres, ezzel is feszültséget generálva és a show mondanivalójára öszpontosítva a figyelmet, mindezzel hihetetlen hatást kiváltva.
 
Amikor egy koncert másnapján is hatása alatt vagyunk, akkor tudjuk, érezzük, hogy valami csoda történt.
Pillanatnyi üresjárat nélkül hozta el Matthew, Christopher és Dominic (külön respect a dobok mellett megbúvó kisegítő zenésznek) a Simulation Theory-t. És ahogy a három évvel korábbi Sziget buli kapcsán éreztem, már azonnal beírnám a naptáramba a MUSE következő buliját.
 
Az se baj, ha jövő hét szombaton lesz.
 
 
istidea
fotók: Török Hajnalka
 

Helyszín