Miss Poppy: Társfüggőség, avagy a félelem önmagunktól

Miss Poppy: Társfüggőség, avagy a félelem önmagunktól

Az a „jó” a mai világban, hogy ami köztudomású, va...

Az a „jó” a mai világban, hogy ami köztudomású, vagy népszerű, az már divat. Mindegy is, hogy ruházat, zenei irányzat, vagy valamilyen magasabb szintű, belső vonatkoztatású dolog, esetleg betegség. Az egyik ilyen, mostanság felbukkanó „divatos” népbetegség, a társfüggőség. Az egyedülléttől való félelmet, a tehetetlenség érzetet és a „mindenképp tartozni akarok valakihez” folytonos és görcsös gondolati energiát csak egy megoldással tudják kezelni: ha folyamatosan biztosítanak maguknak társaságot. Márpedig folytonos társaság, csak párkapcsolatban elképzelhető. Így hát kapcsolatba lépnek (habár a partner személye ebben az esetben teljesen huszadrangú kérdés). Szeretet? Az van, persze. Az állapot irányába rengeteg szeretet-energia megy, hiszen nincs egyedüllét. A szerencsétlen társ (vagyis illető), nem is tudja, hogy ami felé irányul az inkább hála, mintsem valódi szeretet. Mire alapozandó ez a kijelentés? Elmondom. Az, aki képtelen egyedül lenni, és függ egy másik személy hogyanlététől és társaságától, az önmagát nem szereti, nincs vele jóban és nem akar vele együtt lenni. Mert nem mer. Márpedig, aki önmagát nem szereti, annak nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, hogy ki ő. Ha ezt nem tudja, azt honnan tudná, hogy mitől lenne boldog, és hogyan szerethetne bárkit is őszintén? És ha nem tudja, hogy mi teszi boldoggá, akkor ennek megfelelően, tudattalanul éli az életét. Zsákutcába fut. A párkapcsolatot hibáztatatja, aztán a következőt, majd az azutánit. Pedig ezek csak receptre kapott tünetmentesítők. A betegség gyökerét kellene megfogni, és talán hagyni egy kis időt arra, hogy összebarátkozzunk magunkkal. Egyedül.