A boldogságparadoxon

A boldogságparadoxon

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy mindig az kell, ami nincs, és nem elégszünk meg azzal, ami
már megvan nekünk. Olykor rájövünk, hogy életünk egy-egy szakaszában tulajdonképpen boldogok
voltunk, csak akkor nem tudtunk róla. Pedig ha másképp gondolkodnánk a boldogságról, talán
jobban éreznénk magunkat általánosságban véve is.
 
Ha ránézünk az életünkre, talán sokkal nagyobb biztonságban élünk, mint bármikor az emberiség
története során. Persze, van küzdelem is, ott a lakáshitel, meg a számlák, könnyedén el lehet
veszíteni egy munkahelyet, aggódhatunk a gyerekünkért, megkeseríthetnek a rosszindulatú kollégák,
és nem feledkezhetünk meg a globális felmelegedésről. Van ok a szorongásra.
 
Viszont, ha visszamegyünk az időben, akár a saját nagyszüleink, dédszüleink életéig, akkor érezhető,
hogy simább az utunk. Nem kell a pincében kuporogni, és tartani attól, hogy nehogy becsapódjon egy
bomba a nappali közepébe, vagy, hogy egy eltévedt golyó a közeli ismerős mellkasában köt ki. Nincs
mindennapi éhínség, nem kell attól tartani, hogy van-e krumpli vagy kenyér otthon, vagy, hogy
beosszuk, hogy mennyi hús is legyen a levesben. Lehet szapulni az egészségügyet, de bele kéne egy
kicsit gondolni abba, hogy a nagymamáink korában milyen lehetőségek voltak a betegségek
kezelésére. Ha egy kicsit más nézőpontból szemlélnénk a körülöttünk lévő dolgokat, rájönnénk, hogy
az ő életükhöz képes, a mi életünk egy habostorta.
 
A fenti példák után, amit a végtelenségig lehetne sorolni, feltehető a kérdés, hogy talán nem a
boldogsághoz való hozzáállásunkkal van-e baj. Nevezetesen azzal, hogy túlértékeljük. Évszázadokkal
ezelőtt az emberi értékek az erény, a jóság, a szolgálat, a hűség és társaik voltak. Azt mondják, nem
túl régi jelenség, hogy értékeink, elérendő céljaink közé beemeltük a boldogságot. Elsőre azt
gondolhatnánk, hogy nincs ezzel semmi baj, a mesék vége is az, hogy boldogan éltek, amíg meg nem
haltak. Miért ne akarnánk boldogok lenni, ha megtehetjük?
 
Csakhogy minél többre értékeli magában valaki a boldogságot, mint állapotot, annál kevésbé boldog
egy kellemes élmény vagy gondolat hatására. Csupán a boldogság elvárása magunk felé önsorsrontó
stratégia, a csalódás melegágya. Kellemes helyzetekben kevésbé érzik jól magukat azok, akik az
élettől inkább boldogságot várnak. Az okozza a csalódást, hogy túl magasan van a léc, több pozitív
érzést vár el magától az ember, mint amennyi az életben van. A szenvedést a gondolataink okozzák.
Az, hogy minden helyzetet megcímkézünk valamivel, hogy ilyennek, meg olyannak kellene lennie:
Ennyi munkáért több fizetést kéne, hogy kapjak. Ezt mégiscsak neki kellene megcsinálnia, nem
nekem. Jobban kéne, hogy szeressen. Miért nem segít? Boldognak kéne lennem, hiszen sínen van az
életem.
 
Ha nem tartjuk igaznak, hogy a dolgoknak így vagy úgy kellene lenni, akkor kinyitjuk a kaput arra,
hogy azt lássuk, ami van. Mindenféle mérgező címke nélkül, amit gondolatban ráragasztunk a
helyzetre. Képessé válhatunk arra, hogy akár örökké megmaradó derűvel éljük meg az életet. Mert
elképzelhető, hogy a boldog élet leginkább sok hétköznapi derűs pillanat, melyekről nem gondoljuk
menet közben, hogy csúcspontok lennének, egyszerűen csak nem érezzük a hiányt, az elvárást és a
kínlódást közben. A boldogság paradoxona az, hogy ha boldog akarsz lenni, akkor olyan elvárásokat
támasztasz magad felé, melyek megakadályozzák, hogy jól érezd magad. Ha nincs ilyen elvárásod,
akkor pedig esélyt adsz magadnak, hogy megéld a jó pillanatokat.