Bízz a gyerekben, ettől lesz megbízható

Bízz a gyerekben, ettől lesz megbízható

A szülők döntésében sok tényező szerepet játszik. Ismerjük meg őket közelebbről!

A szülőt számtalan helyzet elé állítja az élet, mikor el kell dönteniük: eléggé érett és felelős-e már a gyerek ahhoz, hogy ezt vagy azt megengedjék neki
 
Annál jobb, minél inkább látják a gyereket a maga valójában, és nem csak a szorongásaik mentén döntenek túl szigorúan, vagy, a másik véglet, ha a népszerűségnyerés motiválja az engedékeny választ. Utóbbinak komoly a veszélye elvált szülőknél, főleg, ha nem jó az együttműködés, és riválist látnak egymásban. Ilyen helyzetben sokan belecsúsznak abba a hibába, hogy nem akarják a „rossz rendőr” szerepét vállalni, és egymásra licitálva engednek meg olyasmiket a gyereknek, amiket a valós érettsége és életkora nem indokol.
 
A szülői szorongás persze mindenképp beleszól a döntésbe, azonban van egy józan mértéke a gyermek féltésének, és alapulhat a realitáson is, ha anya, apa úgy látja, a gyermek még nem érett meg arra, amire vágyna. Arról az igényről azonban (legalább részben) le kell mondani, hogy akkor engedünk meg valamit, ha már többszörösen bizonyította, hogy alkalmas, érett rá. Hiszen csak azzal a bizalommal tud élni, amit már megkapott!
 
Az a gyerek, aki érzi, hogy a szülei rettegnek attól, hogy a legkisebb felelősséget is a kezébe adják, és kifejezik, hogy azért nem lehet, mert linknek, kelekótyának tartják, sosem lesz megbízható.
 
Sokkal inkább segíti a gyermek önállóvá, éretté válását, ha a szülő kifejezi, ezt vagy azt jó szívvel megengedi neki, mert megbízik benne. Még akkor is, ha lelke mélyén ott lapul egy kis szorongás, hogy ugye tényleg nem lesz baj.
 
A két hozzáállás között a lényegi különbség, hogy az elsőnél a szülő a saját kezében tartja a kontrollt, skatulyába zárva: „én mondom meg, milyen vagy”. „Majd ha elnyered a tetszésem, akkor esetleg megengedem, hogy…”. Nehéz ez ellen harcolni, hamar elveszíti a gyerek a kedvét. A másikban a gyerek megélhet valamiféle jó értelemben vett belső erőt, hiszen a szülő látja benne az érett, ügyes ember potenciálját, és rajta áll, aszerint fog-e viselkedni.
 
A bizalmatlanság szelídebb változata, mikor anya, apa úgy enged meg valamit, mintha a fogát húznák, hozzátéve, hogy „de ugye nem fogod az egész pénzt hülyeségekre költeni, de ugye nem fogsz inni a buliban?” Bár a gyerek megkapja, amit kért, de a bizalmat nem kapja meg hozzá. Ez cseppet sem motiváló.
 
Valójában minden kölyöknek vannak jó és szerencsétlenebb húzásai. Az érett, megbízható fiatal is tesz néha ostobaságot, már csak azért is, hogy kipróbálja, milyen, mi történik akkor. Ha a szülő onnantól kezdve csak abból indul ki, mintha az lett volna az igazi arca a gyereknek, akkor valóban azt az oldalát erősíti meg, és ezzel senki sem jár jól.
 
„Mégis, miért fejezzem ki, hogy megbízom benne, ha múltkor is butaságot csinált?” – hangozhat a jogos kérdés. A válasz hadd legyen ez a példa: egyszer egy nagy tiszteletben álló közszereplő úgy nyilatkozott: „az embert a jóra is lehet kompromittálni”. Ő úgy élte meg, annyira becsületesnek, jónak látják, hogy egyszerűen nem tehet mást, mint hogy megfelel ennek a képnek. Gondoljunk erre a mondatra néha, ez a gyereknevelésben is fontos!