Így tesz függővé a mobilod

Így tesz függővé a mobilod

Könnyen elcsúszhat az ingerküszöb

Amíg régen újságot olvastak az emberek, ma a telefon vagy tablet képernyőjét bámuljuk. A különbség abban van, hogy ez utóbbi interaktív. Kétirányú, azaz nemcsak fogyasztjuk a tartalmakat, hanem mi is beleszólhatunk. Az információ áramlásának a sebességéről nem is beszélve. Ez önmagában még nem lenne probléma, hiszen lehetőséget ad arra, hogy kreatívak legyünk, hogy tartalmakat teremtsünk és egyszerűbbé tegyük az életünket. Ennek ellenére könnyű függő helyzetbe kerülni, ha nem is maguktól a tárgyaktól, hanem a folyamattól, ami a képernyőn történik. Hogyan lehetünk mobilfüggők?
 
Amikor a telefonnal vagy tablettel történik valami és nem használhatjuk, az valakinek olyan érzés lehet, mintha visszazuhanna a középkorba, vagy légüres térbe kerülne. Ez a helyzet jelzi, hogy nem mi uraljuk a helyzetet. Meg lehet indokolni, hogy miért létfontosságú, de ha valaki ilyen helyzetben pánikrohamot kap, akkor ott valami baj van. Ha így érzel, akkor függsz tőle.
 
Mindenfajta képernyővel, pláne ami még interaktív is, az a probléma, hogy ha nem figyelünk oda, elcsúszik az ingerküszöb. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor valaki folyamatosan intenzív ízű édességgel tömi magát. Egy idő után megszokja és minden más valahogy íztelennek fog tűnni.
 
A felgyorsult, urbanizáló, posztmodern világ egyik jellemzője, hogy megállás nélkül zúdítja az emberekre az ingereket. Főleg a városokban, minden másodpercben színek, zajok, szagok, képek özöne zúdul ránk, számos emberrel létesítünk kapcsolatot, internetezünk, tévézünk, üzeneteket kapunk és adunk. Hozzászokunk ehhez a felgyorsult, ingergazdag környezethez, így „unalmas” pillanatainkban, ingerszegény környezetben is telefonunkért nyúlunk, hogy megidézzük ezt az érzést.
 
Az „unatkozom” szóval a régi időkben nem nagyon tudtak mit kezdeni, hiszen még a nagymamáink idejében, az öregek sokszor ücsörögtek a házuk előtt egy kis padon akár egyedül is, csendesen szemlélődve, egyszerűen átadva magukat a létezés örömének, másrészről valljuk be, az életben mindig van mit tenni.
 
A FOMO, vagyis „fear of missing out” szindróma az a jelenség, amikor azért nézegetjük rendszeresen telefonunkat, mert félünk, hogy ha nem tesszük, akkor lemaradunk valamilyen remek lehetőségről vagy hírről, és emiatt valamilyen hátrány ér minket. Nem válaszolunk időben egy fantasztikus állásajánlatra, lemaradunk párunk üzenetéről, aki ezért lehet, hogy megharagszik ránk… az elképzelések listája végtelen.
 
A probléma ott van, hogy megtanultuk, hogy addig vagyunk hasznosak, amíg valami hasznosat teszünk. Ha nem teszünk semmi hasznosat, nincs jogunk létezni. Hányan vannak, akik emiatt a gondolat miatt értéktelennek érzik magukat?
 
Ez hibás gondolkodás, mert azzal, hogy megszülettünk, megkaptuk a létezés jogát, amit nem kell kiérdemelni. Azonban létrejött egy virtuális függőségi láncolat. Ez annyit tesz, hogy összekötöttünk információkat egymással, majd „összeállt a kép”. Megértettük, hogy hol a helyünk a világban. Rosszul.
 
Minden függőség valahol ezekből a tévhitekből ered, és abból az érzésből, hogy sosem lehetünk elégedettek, sosem engedhetjük el magunkat, mert elvesztettük az ősbizalom és annak az érzését, hogy ide tartozunk.
 
Szembemenni a függőségekkel csak az akarat segítségével nem lehetetlen, de nehéz, mert a kiváltó okot nem szünteti meg, így a kísértés mindig jelen lesz. Amint az okokkal foglalkozunk, a szokások maguktól szűnhetnek meg, hiszen nincs rájuk szükség.