Ki nevet a végén?

Ki nevet a végén?

Érdemes mindig nyerni hagyni a gyereket?

Mindannyian ismerjük a társasjátékoknak a végkifejletét. Van egy önfeledten boldog, magára büszke nyertes és egy vagy több szomorú, síró, „táblát borogató” vesztes. Ezt látva merül fel bennünk a kérdés: vajon hány éves korában kell a gyermeknek megtanulnia veszíteni…
Ne feledjük el, hogy a gyermek számára a játék nem csak játék, hanem nagyon is komoly dolog lehet, akár a felnőtt élet próbája. A nyerő-vesztő társasjátékok hátrányait a szülő ösztönösen érzi, és ezt úgy próbálja kivédeni, hogy gyermekét hagyja nyerni. Ezt a látszathelyzetet azonban nem lehet vég nélkül fenntartani, testvérek esetén pedig döntéshelyzetbe hozza a szülőt, hogy az adott játékban, kit segítsen nyeréshez. Tehát ismerjük fel, hogy a legtöbb társasjátékban nem gyermekünkkel van a baj, hanem a társasjáték szabályával. Mivel az legtöbb esetben az önérvényesítésre épülő felnőtt világ szabályait modellezi, és nem a gyermekvilágét.
Találhatunk jobb módot is arra, hogy a gyermeket felkészítsük az életre, mint hogy a másik kárán történő nyerészkedésre tanítjuk meg. Nem akarjuk azt állítani, hogy a gyereknek nincs szüksége arra, hogy átélje a vesztes helyzetét, ugyanúgy hazug és káros dolog lenne, ha a széltől is meg akarnánk kímélni gyermekünket, hogy aztán később, kikerülve az otthon biztonságából, a legkisebb szellőt is viharként élje meg. Lehet ezt másként is.
Népmeséink hagyományai szerint minden embernek végig kell járnia az útját, amelyen csak a másik megsegítése révén érhet célba. Ez a segítés legtöbbször a látszólag legkisebbel és legelesettebbel szemben történik (pl. bajba jutott ember vagy állat), vagyis a segítés célja nem a nyereségvágy, hanem csupán a jót-tevés. „Jótett helyébe jót várj!”- halljuk ilyenkor, és valóban. 
A játékválasztás során is érdemes olyan játékokat keresnünk gyermekeinknek, ahol a küzdelem egymás legyőzése helyett egymás edzésére, erősítésére és segítésére irányul. (Ma ezeket divatos szóval kooperációs játékoknak nevezzük.) Segítsünk gyermekeinknek megtanulni igazi emberi kapcsolatokat kialakítani, ahol az önzetlenség, egymás segítése, a bajtársiasság, a jó testvérkapcsolat és az igaz barátságra való képesség kapja a főszerepet. Ha mindig olyan játékot játszik a lurkó, ahol leüt, kizár, kiejt másokat, akkor nem várhatjuk, hogy képessé váljon később az igazi kincs, az emberek közötti szolidaritás, a szeretet megtalálására.
Elbukni azonban senki sem szeret. Minderre viszont nem az a megoldás, hogy szülőként eleve megóvjuk őket az ilyen helyzetektől, hanem az, hogy megpróbáljuk a javukra fordítani ezt az amúgy értelemszerűen nem túl kellemes tapasztalatot is. Ha megengedjük nekik, hogy olykor sikertelenek legyenek, ám közben biztosítjuk őket a folyamatos érzelmi támogatásunkról, abból sokkal többet profitálnak, mintha egész gyermekkorukban kizárólag győztes helyzeteket teremtenénk számukra. Az életben ugyanis nem fognak mindenben nyerni, és ez egyáltalán nem is baj.
„Mindenképp nyerni fogsz, ha mást nem tapasztalatot.” Ismerjük a mondást! Hálásak vagyunk, ha megtanulunk méltósággal veszíteni, és úgy felállni a látszólag elbukott ügyek mellől is, hogy elmondhatjuk, végső soron megérte. Ezt azonban nem lehet húsz éves kor után elkezdeni.
A kudarckerülő hozzáállás egyik fő mellékhatása, hogy a valódi sikerélménynek sem ad lehetőséget. Aki soha nem versenyez, soha nem próbálja ki magát semmiben, az értelemszerűen győzni sem fog. Ismertessük meg hát gyermekeinkkel a sikert, és tanítsuk meg őket méltóképpen veszíteni is!