Tévhitek az ADHD-ról

Tévhitek az ADHD-ról

a figyelemhiányos hiperaktivitás

Az ADHD-ról, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitásról a legtöbb embernek egy folyton ugráló, hangoskodó, rosszalkodó kamaszfiú jut eszébe, akit sem a szülei, sem pedig a tanárai nem tudnak megnevelni. Az ADHD azonban jóval összetettebb ennél.
Az ADHD (Attention Deficit Hyperactivity Disorder) egy jól leírt és sokat tanulmányozott neurológiai rendellenesség, mely hatással van a szociális kapcsolatokra, az önértékelésre, az iskolai és a munkahelyei teljesítményre egyaránt.
Bár a szakemberek még nem tudják pontosan, hogy mi okozza az ADHD-t, a kutatók elsősorban genetikai okokat sejtenek a rendellenesség kialakulásának hátterében. Ha az egyik szülő ADHD-s, akkor a gyermekénél 50-60 százalékkal alakul ki a hiperaktivitás. A nevelésnek, a televíziózási vagy  számítógépezései szokásoknak maximum közvetve lehetnek hatásai a figyelemhiányos hiperaktivitásra, vagyis felerősíthetik vagy éppen kordában tarthatják a tüneteket. Emellett bizonyos tényezők (például az anya alkoholfogyasztása a várandósság alatt vagy az agysérülések) szintén növelhetik az ADHD kialakulásának rizikóját.
Vannak olyan szakemberek, akik szerint túl- , mások szerint viszont aluldiagnosztizált az ADHD. Ennek hátterében többek között a szociokulturális elvárások, illetve az eltérő diagnosztikai rendszer áll. Országonként, kultúrkörönként eltérőek ugyanis azok a kritériumok, melyek alapján valaki megkapja a hiperaktivitás diagnózisát.
Bár magasabb a fiúk aránya az ADHD-sek körében, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lányok ne lehetnének figyelemhiányosak vagy hiperaktívak. Annak azonban, hogy tipikusan „fiús betegségnek” tartják az ADHD-t, több oka is van. A figyelemhiányos hiperaktivitásnak több alcsoportja van, attól függően, hogy mely jellegzetességek dominálnak: a dominánsan hiperaktív ADHD-sok általában igen sokat mozognak, képtelenek nyugodtan ülni, folyton matatniuk kell valamivel és türelmetlenek; míg a dominánsan figyelemhiányos ADHD tünetei főleg a feledékenység, szétszórtság, az álmodozás, a koncentrálási nehézségek, a motiváció és a kitartás hiánya.
Ezért könnyen lehet, hogy egy ADHD-s kislánynál fel sem merül a figyelemzavaros hiperaktivitás lehetősége, hiszen nem illik bele abban az „elképzelésbe”, amit az ADHD-sokhoz kötünk, hiszen csendes, álmodozó, feledékeny. Ez a társadalmi elvárásokba is jobban beilleszthető, mint a mozgékonyság, hiszen az utóbbi zavaróbb lehet az iskolában, a családban vagy a munkahelyen. Ugyanakkor az ADHD sokszor társul más betegségekkel, például depresszióval, alvászavarokkal, szorongással, és bizonyos betegségeknek (pl. a pajzsmirigyproblémáknak) is lehetnek hasonló tünetei, és ezek egyszerűen „elfedhetik” a figyelemhiányos hiperaktivitást.
Sok ADHD-s gyermekkorában megkapja a diagnózist, és előfordulhat az is, hogy valaki „kinövi” a hiperaktivitást, de meglepően sok ADHD-s felnőtt van, akiknek egy része nem is tudja, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás zavara van. A kutatások szerint a hiperaktív kisiskolások mintegy 60-70 százaléka kamaszként is mutat tüneteket, minimum 35 százalékuk pedig felnőttként is ADHD-s „marad”.
Ugyanakkor, mint már említettük, több olyan betegség is van, amely elfedheti az ADHD tüneteit, így előfordulhat, hogy valakinél nem diagnosztizálják a figyelemhiányos hiperaktivitást (így megfelelő terápiát sem kap); és a felnőttek esetében könnyen megtörténhet, hogy megtanulnak együtt élni a kellemetlen tünetekkel, és fel sem merül bennük, hogy a jellemhibának tartott jellegzetességek, például a szétszórtság vagy a feledékenység hátterében valójában egy neurológiai zavar áll.