“A mi történetünk sem különbözik más bandákétól” - Bad Nerves
Hamarosan droppol az essexi punk koronázatlan hercegeinek második nagylemeze! A Bad Nerves karrierjének rövidke hét évében már számtalanszor bejárta Európát és az Egyesült Királyság legnagyobb fesztiváljait, ahol elkapták a Green Day srácainak, sőt, Mick Jaggernek is a figyelmét. Most Amerika van nekik a porondon, de előtte Budapestre is ellátogattak, ahol a Barba Negrában, a Nothing But Thieves előzenekaraként bebizonyították: igenis, van akkora potenciál a punkban 2024-ben is, hogy újra arénákat dörgessen meg.
Érdemes a Rockstar Magazin márciusi számában megjelent másik részével együtt olvasni ezt az interjút! A magazin megtalálható országszerte az újságoknál, valamint az OMV és a SHELL kutakon is.
Érdemes a Rockstar Magazin márciusi számában megjelent másik részével együtt olvasni ezt az interjút! A magazin megtalálható országszerte az újságoknál, valamint az OMV és a SHELL kutakon is.
Hogy vagytok? Hogy telik eddig a turné?
Jonathan Poulton: Nagyon jól! Állati belegondolni, hogy ilyen régóta menetelünk. Még sosem volt ilyen hosszú turnénk, már egy hónapja tart.
Ez az eddigi legnagyobb turnétok, igaz?
Bobby Nerves: Amikor Európában voltunk headlinerek, 14 koncertet adtunk 15 nap alatt. Lehet, hogy ez a turné a Nothing But Thieves-szel most hosszabb, de sokkal több a szabadnapunk, így kevésbé fárasztó.
Jonathan: Kapunk kaját, és ráadásul európai buszunk van, amivel sokkal kevesebb a probléma. Szerintem egy ilyen léptékű turné minden zenekar álma. Minden este többezer ember előtt játszunk, nagyon hálásak vagyunk, hogy a részesei lehetünk. Amikor fiatal, feltörekvő banda voltunk, ez teljesen elérhetetlennek tűnt.
Most, hogy említettétek a kezdeteket: a brit rockzenei szcéna elképesztően telített. Nehéz volt kitörnötök belőle és nemzetközi vizekre evezni?
Jonathan: Angliában évekig, tényleg senki sem hallgatott minket, nem is csoda, hogy Európában lett előbb rajongói táborunk, sok ország hamarabb fedezett fel minket az Egyesült Királyságnál. Léptünk fel egész kicsi fesztiválokon is, például Németországban, Lengyelországban vagy Franciaországban. Szerencsések vagyunk, hogy abban a korai fázisban ilyen lehetőségeket kaptunk.
Bobby: Néha meg kell csípnünk magunkat, már akkor is ha arra gondolunk, hogy hány koncert van mögöttünk. De a mi történetünk nem különbözik más bandákétól, mindenki így kezdi. Legalább így volt időnk megtapasztalni, és kitalálni, hogyan hozzuk ki magunkból a maximumot.
Jonathan: Például arra is rájöttünk, hogy bénán gitározok, és jobb, ha áttérek a basszusra.
Bobby: Visszatekintve kemény munka volt az egész világgal megismertetni magunkat, de addig abszolút csak poénra vettük az egészet. Ha nem szeretnénk ennyire zenélni, nem csinálnánk az tuti.
Jonathan: Szívesebben csinálom ezt, még akkor is, ha marha nehéz, mint bármi mást.
Bobby: Ha abbahagynám a zenélést, költözhetnék vissza anyukámhoz!
Biztos vagyok benne, hogy csomószor hasonlítgatnak benneteket más zenekarokhoz. Mi az, amit a leggyakrabban megkaptok?
Jonathan: Kiss. Nem, csak viccelek!
Bobby: Mondjuk az energiáink hasonlóak!
Jonathan: A The Strokes-t és a The Ramones-t már többször hallottuk, de nemrég jött egy The Dickies-es komment is. Érdekes, a közönségünk nagy része eredetinek tart minket, de ez csak azért lehet, mert nem ismerik azokat a zenéket, amik minket inspirálnak. Inkább underground, garázspunk bandákat hallunk, jó, persze Mick Jagger például nem underground.
Bobby: A banda alapítása előtt én nem nagyon hallgattam punkot, inkább a klasszikus rockvonalon léteztem. Totál újdonságként ért az egész, mondtam a srácoknak, hogy “baszki, ezt másoljuk le!”. (nevet)
A Green Day frontembere nagy rajongótok és lassacskán mondhatni jó barátotok is. Adott nektek bármilyen emlékezetes tanácsot?
Bobby: Nem igazán, inkább zenéről szoktunk beszélgetni, teljesen hétköznapi módon.
Jonathan: Tök normálisan ránk szokott csekkolni üzenetekben időről időre. Ha a 15 éves énem, a Green Day poszterekkel kitapétázott szobájában ezt tudta volna… Őszintén, tanácsok sem kellenek tőle, anélkül is ez a legmenőbb dolog az életemben! Egy emlékeztető arra, hogy jó úton haladunk a bandával.
Változtattatok bármit az új album kreatív folyamataiban?
Bobby: A nagy részét én, egyedül csináltam. Az elsőt a hálószobámban piszkálgattam, most átköltöztem a stúdióba, de ugyanaz volt a menet. Addig kísérletezgettem, amíg minden jól nem szólt. Ez hosszabb időt vesz igénybe, mint néha az ember gondolná.
Jonathan: Az egész karácsonyt a stúdióban töltöttük, jól elszúrtuk magunknak az ünnepeket! (nevet) Egy hónapon keresztül a padlón aludtunk.
Bobby: Én január első hetében hazamentem, “hagyjuk a picsába” alapon. (nevet)
Jonathan: Decemberben értünk vissza Angliába a Darkness turnéról, csak egy hónapunk volt befejezni mindent. Egy csomó minden nem volt még felvéve, a basszusgitárt konkrétan a turnébuszban rögzítettük.
Két kislemezt már ki is hoztatok az új albumról, Antidote és USA címmel. Az utóbbi sztorija kifejezetten érdekelne.
Jonathan: Az a dal egy manifesztáció volt.
Bobby: Megírtam a riffet, és azon agyaltam, miről kellene énekelni, ami kellően érdekes vagy vicces. Kitaláltam, hogy írok egy dalt, ami különböző módokon csak azt ismételgeti, hogy “United States of America”. Ez volt az eredeti ötlet, de később hozzákerült még pár sor szöveg. Egy ponton túl továbbgondoltam, és úgy álltam hozzá, hogy újra írom az amerikai himnuszt. Elképzeltem, hogy milyen lenne Amerikában eljátszani, ami később meg is valósult.
Mi volt az amerikai közönség reakciója?
Bobby: Ó, imádták! Pont olyan, amilyennek elképzeltem!
Jonathan: Az a jó benne, hogy minden politikai állásfoglalástól mentes. Először Angliában kezdtük el játszani, és ott is nagy sikere volt, még bőven azelőtt, hogy kijutottunk volna Amerikába. Aztán jött a kérdés: nem akartok Amerikában turnézni?
Bobby: Valami fura, varázslatos módon történt ez az egész, addig álmodoztunk róla, amíg valóra nem vált. Amikor Amerikában játszottuk, elkezdtem úgy tekinteni rá, mint valami varázsigére. Valószínűleg csak a véletlen műve, de szeretek így tekinteni rá.
Jonathan: Legközelebb manifesztálhatnál egy frankó víznyomást is a zuhanyzóba!
Bobby: Az interjú után elkezdek dolgozni a “Showers” című dalon! (nevet)
Márciusban pedig visszatértek az államokba.
Jonathan: Teoretikusan igen. Az embereknek fogalma sincs arról, mennyi pénzbe is kerül egy bandát, az összes kütyüjével, turnébusszal, hotelekkel kiszállítani Amerikába. Persze, kapjuk ezeket a menő ajánlatokat, de az, hogy csak eljussunk odáig, önmagában 20.000 dollár.
Bobby: Ki kell fizetni a vízumot, a repjegyeket, ez már élből 24.000 dollár, és még el sem hagytad az országot. Kiadó és anyagi támogatás nélkül képtelenek lennénk erre, marha szerencsések vagyunk.
Jonathan: Anglia elképesztően kicsi Amerikához képest.
Na, ezt ne nekem mondjátok Magyarországon, a 10 milliós lakosságunkkal!
Bobby: Az pont London lakossága. Azta, ezt fel se fogtam!
ÍRTA: Erdős Viki
FOTÓ: Erdős Viki, Bekky Calver
