“Amíg mi ketten vagyunk egymásnak, addig minden rendben van!” - Hackedepicciotto interjú

 

Danielle: Danielle de Picciotto. 

Alex: Én pedig Alexander Hacke vagyok és ebből a két vezetéknévből lettünk mi a “hackedepicciotto” (kiejtve: hákedepicsottó), az olaszban a dupla cé betűt minden esetben úgy ejtjük, ahogy a cappuccinoban is.

 

 

Alex: Szerintem az egyetlen eset, amikor változtatnunk kell az energiánkon, amikor egy harmadik fél is benne van a folyamatban. És, ahogy én látom ez az egyetlen eshetőség arra is, hogy bármilyen vita alakuljon ki. Amíg mi ketten vagyunk egymásnak, addig minden rendben van általában. Szóval a harmadik fél, igen. Mármint, a zenéről beszélek, persze, ott van csak harmadik fél! (nevet) Például sok zenét szerzünk filmekhez és ott mindenképpen van rajtunk kívül valaki, a megrendelő és olyankor nem magunknak szeretnénk jó zenét írni, hanem a megrendelő igényeit szeretnénk kielégíteni, mert neki írjuk.

 

 

Danielle: Ez sok mindentől függ. Szeretem nagyon a csendet. Azokat a helyeket, ahol nagy a csend és az élet zajait hallani csak: a madarakat, a fák susogását a szélben. De, amikor zenét hallgatok és magam vagyok, akkor mostanság nagyon szeretem a klasszikus zenét, a régi szimfóniákat, amit akkor hallgattam és játszottam, amikor hegedülni tanultam. Alex viszont nagyon sokat hallgat zenét és ő szereti a reggae-től a metal-on át a country-ig az összes műfajt. Tudja, hogy én annyira nem szeretem ezeket a fajta zenéket, úgyhogy a közös zenehallgatásunkkor általában egy meditatívabb műfaj vagy reggae szól. De amikor a könyvelést csinálja, akkor általában hardcore metal-t hallgat! (nevet)

Alex: Oké, az inkább hardcore punk! (nevet) Muszáj ilyesmit, mert olyan hangulatba kell kerüljek, ami segít a könyvelésben és ahhoz kicsit agreszívnak kell lennem! (nevet)

 

Danielle: Igazából elég ösztönösen jönnek belőlem az ötletek, de ha mondanom kéne valamit, akkor az az irodalom és a költészet lenne, ami inspirál. A művészet így önmagában talán. De teljesen tudattalanul is inspirálnak a körülöttem lévő dolgok, azt hiszem erre mondom, hogy ösztönösen alkotok. Meg ott van az is, hogy nem szeretem, ha úgy hangzok, mint valaki más. Van egy csomó banda, akik úgy hangzanak, mint Nick Cave és az emberek észre is veszik, hogy “na ez olyan, mint Nick Cave”, ezt nem szeretném az én zenémnek. Szeretek mindig valamit változtatni és az én intuícióm valahonnan belülről jön, vagy a személyiségemből vagy a belső társalgásaimból Istennel. De persze, inspirál minden olyan dolog is, amit nem szeretek. Ha van ilyen, akkor az mindig egy olyan momentum, hogy elgondolkodtat, hogy hol szükséges javítanom vagy máshogy csinálnom, mert ez egyelőre “elég kaki”. Talán még a mai friss zenei élményeimből is tudok meríteni…

 

 

Danielle: Határozottan más lett, mint az előzőek. Most igyekeztünk nem a nagyvilági kérdéskörökkel foglalkozni és a spirituális világban zenélni, ahogy azt tőlünk megszokhatta a közönség. A lemez dalai egyenként mind egy-egy számunkra kedves embernek szólnak, aki közel áll a szívünkhöz. Ezelőtt még nem csináltunk ilyet, így kicsit nehezebb terep volt.

 

 

Alex: Mindig van egy témánk minden albumhoz. Az elején a nomád életstílus volt, ami minket jellemzett, így arról készült néhány dal, rólunk szóltak mind. A Keepsakes a pandémia alatt készült, vagyis már harmadik éve ment ez az őrület. Végső soron nekünk ez nagyon jól esett és jót tett, mert sok időt tölthettünk a stúdióban. Nem volt annyira más, mint azelőtt. Annyi, hogy a turné az kimaradt akkor. Illetve a legfontosabb, hogy nagyon hiányoztak a barátaink és akkor kitaláltuk, hogy a zenében velünk tudnak lenni ők is, így amellett döntöttünk, hogy egy egész albumot szánunk nekik. Sokszor, amikor ezeket a dalokat énekeljük, ott vannak ezek az emberek velünk a színpadon és ettől nagyon különleges lesz az egész.

 

 

Danielle: Amikor először játszottunk Nápolyban tavaly az Auditorium Novecento-ban, kiderült, hogy nem csak egy stúdió is egyben a helyszín, de Európa egyik első stúdiója, ami talán a késő ’20-as években nyitotta meg kapuit, az első világháború után. Nagyszerű emberek vettek fel dalokat, albumokat már itt, hatalmas hangszerkollekció lóg a falakon és csak úgy belebotlasz olyan vintage mikrofonokba is, hogy hihetetlen. A keverőszoba is egy álom, van ott régi tekercs, amire anno felvették a hangsávokat, de persze a legmodernebb dolgok is ott vannak, de nyilván az jelenleg kicsit háttérbe szorult, mert túl nagy érdeklődéssel fordultunk a régi dolgok felé.

 

Danielle: Igen, na meg egy 70-es évekbeli stúdió. Olaszország és zene a ’70-es években. A bútorok is mintha abból a korból maradtak volna. Caruso énekelt itt, Ennio Morricone vett fel dalokat itt és hát nem egy átlagos méretű felvevő szoba van ott, 19 ember is elfér, úgyhogy kicsit egyedül is éreztük magunkat ott ketten.

Alex: És, amit fontosnak tartok, hogy ilyen helyeket már egyre kevesebbet talál az ember. Mi még egy olyan generációba tartozunk, akiknek megvoltak a szent helyeik, a bakancslistás helyek: Berlinben a Hansa Studio, Detroitban a Motown Studio vagy a Sun Studio Memphis, Tennesseeben. Utóbbi még a bakancslistámon van különben! Ezeknek a helyeknek az atmoszférája már nehezen megtalálható máshol. Új helyeken meg pláne… Zseniális volt felfedezni ezt a nápolyi helyet, pont ezért. Ennek a helynek megvan ez az érzelmi átitatottsága.

 

Danielle: Igen, szerencsére. Egy kis cselesztán klimpíroztunk kicsit, amit Ennio Morricone hagyott ott, de egy óriási koncertzongora is volt, ami hallható a lemezen, még sosem vettünk fel lemezt ilyen hangszeren. De voltak különböző harangok, csengettyűk is, azokat nagyon szeretem, angyali hangjuk van. Rengeteg harangjuk volt, az egyik fajta, amiből volt 24 darab is, önmagában 250 eurós áron mozog - hihetetlen! Gondolhatod, milyen volt!

 

 

Alex: Danielle, mondjad! Ez a te témád! (nevet)

Danielle: El van b.szva az egész. Bocsánat, de ez a jó kifejezés.

 

Danielle: Persze. A minap elmentünk megnézni Martin Scorsese új filmjét, a Megfojtott virágokat és ez egy gyönyörű és egyben nagyon szomorú film is. Elgondolkodtatott, hogy a film témájában is tartalmazza, ahogy őslakosokat gyilkolnak emberek. Miért teszik ezt egyesek? És akkor a jelenben itt az a sok borzalmas dolog a hírekben, hogy klímaváltozás, háborúk stb. Egyik törtenelemimádó barátom bevallása szerint amióta létezik ember a földön, azóta nem telt el év úgy, hogy ne lett volna háború! Ezek nagy szavak! Érdekes, hogy egyszerűen nem tudunk megbékélni. Annyira hihetetlenül szomorú az egész. Emberek, akik nem tudnak megbékélni egymással és közben az élő bolygóból hamarosan, elég rövid időn belül egy lakhatatlan, forrásaitól megfosztott világot csinálnak… Úgyhogy én mindig igyekszem a pozitív oldaláról nézni a dolgokat! Tanulom, hogy hogy legyek jobb ember. Még most is, ahogy beszélünk! Ha mindenki ezt tenné, akkor most nem fejteném ki a véleményem ilyen hosszasan. És milyen jó lenne! (nevet) Lenne egy szép, új világ, amiben élhetünk mi és a következő generációk!

 

Alex: Régen kazettákon hallgattuk a zenét. Akkor minden normál időben történt, most már nem mondanám ezt. Nem volt “másol” és “beilleszt”, hanem akkor le kellett ülni és a 90 perces kazettát, ha le akartad másolni, akkor ott kellett ülni 90 percig, mert “real-time” másolta a Hi-Fi. Persze, a kazettát is meg kellett fordítani időben! De ha válogatást csináltál saját kedvenceidből, akkor meg az idővel úgy kellett játszani, hogy ráférjen minden kedvenc, különben sakkozhattunk, hogy melyik maradjon le, melyik a “kevésbé kedvenc” dal vagy egyszerűen egy rövidebb dalt raktunk a végére, hogy ha még van hely, akkor üresen ne maradjon, valamit muszáj odatenni! (nevet) De különben a zene nem biztos, hogy változott. Mi változtunk! Mi nem adjuk meg a kellő időt a zenének, nem értékeljük a zenét és az időt annyira, hogy csak ezekre figyeljünk. Előző generációk még leültek és végighallgattak egy teljes lemezt, úgy, hogy közben semmit nem csináltak, csak ültek és figyeltek. Hihetetlenül hangozhat a fiatalabb generációknak! Mostmár az az alap, hogy van velünk zene bárhol és bármikor, nem is tudnánk elképzelni, hogy nincs. Meghallgatunk egy dalt, a felénél észrevesszük, hogy “Hé, ez egy igazán szép dal!”, majd folytatjuk a beszélgetést a tegnap esti vacsoráról. Olyan, mintha csak háttérzenének használnánk a zenét. Azt már meg se említsük, hogy az a kis zseb a farmereken, ami a nagyzseben belül van, na az jelenleg a Spotify jogdíjzsebünk nekünk zenészeknek. (nevet) Az emberek, ha továbbgördítjük az előző gondolatmenetet, a zenészt magát sem értékelik annyira, hogy egy lemezt vegyenek vagy, mint régen gyűjtsék a kedvenceik albumait, vinyljeit. Persze, vannak kivételek, akik analóg rajongók, de egyelőre, amíg ilyen platformok irányítanak, addig el van veszve, ha nem is az egész, de nagyon sokan.

Ettől függetlenül még mindig azt gondolom, hogy a zene óriási hatással tud lenni az emberekre. A zene azt üzeni, hogy nem vagy egyedül azzal, amit érzel, amivel együttérzel. Hogy vannak még rajtad kívül ilyen gondolkodású emberek. Az emberek még 70 évesen is hallgatnak metalt vagy country-t, minden generáció és minden apró szeglete a világnak hallgat zenét.

 

 

Alex: Igen, pillanat és nézem is a noteszomban.

Danielle: Egy kis türelmet kérünk!

Alex: Meg is van. Az Instant-Fogas nevű helyen játszunk majd november 8-án. De fogunk nagyon sok nagyszerű helyszínen játszani még ezen kívül, pl. templomokban!

 

Danielle: Mindennel! Bízz bennem, jó lesz! Városnézésre sajnos nem lesz időnk, de szívesen játszanánk Budapesten legközelebb templomban. Vagy templomban is és klubban is! Alapvetően hardcore módon környezetbarát páros vagyunk, ezért sincs időnk a városnézésre, mert a turnét vonattal tesszük meg, így csak a legszükségesebb dolgokat hozzuk! 

 

 

 

------