“Annak maradni, aki jelenleg vagyok” - Mike Tramp

A White Lion minimum akkora ikon volt a nyolcvanas évek végén, mint a Poison és a Cinderella, de a mai napig is bőven legenda számba mennek. Akkor is, ha a nagy glamkorszak évtizedek óta lecsengett - mármint elméletben. Az érzés, és a slágerek legalábbis biztosan maradtak, mert egy rajongó sosem felejt. Ebbe a kívülről csillogó kelepcébe került Mike Tramp is, aki ma már sokszor a háta közepére sem kívánja a White Lion egykori frontembere skatulyát... Éppen zajló amerikai turnéja kapcsán útkeresésről, az idő múlásáról, és szabadságról beszélgettünk vele.

 

Tulajdonképpen nem volt választásom. Az elmúlt 15 évben gyakorlatilag hiába a szólólemezeim nótáival utazgattam, de valahogy minden egyes alkalommal, minden egyes helyen - és esküszöm nem túlzok - egyre nagyobb és nagyobb lett a White Lion logo a plakátokon. Persze sokan úgy jöttek el a bulikra, hogy biztosak voltak benne, hogy egy nosztalgiavonatra fizettek be, mert én a nyolcvanas évek dalait fogom játszani nekik. De csalódást kellett okoznom.

 

Igen, mert bár rendkívül hosszú idő munkája van benne, de azt hiszem mára rátaláltam arra az énemre, akihez újra illenek ezek a dalok. És hiába, hogy korábban eltemettem ezt a korszakomat magamban, most mégis úgy éreztem, talán megpróbálhatom elővenni őket - és őszintén remélem, nem fogom megbánni, mint korábbi hasonló esetekben tettem. De jelenleg biztos vagyok benne, hogy az aki ma vagyok, újra elbírja ezeket a dalokat, főleg azért, mert 2023-ban egyértelműen nem az 1987-es Mike Tramp áll a színpadokon. Ez a kulcs.

 

 

Megmondani nem tudom, hány évre száműztem a fiókba a régi White Lion lemezeket, egyáltalán nem hallgattam, nem foglalkoztam velük, számomra akkor megszűntek létezni. Elengedtem ezt az egészet. Aztán valahogy egyszer csak újra azt éreztem – nem volt különösebb oka -, hogy elő kell vennem őket, és ha már elővettem, akkor újra is gondoltam párat. Úgy klasszikusan, otthon, egy szál gitárral. Aztán az újragondolt dalokat felvettük stúdióban is, és azt hiszem a folyamat alatt megint beléjük szerettem. Persze ez nem nosztalgia, teljesen máshogy élem meg ma a régi nótákat, teljesen máshogy szeretem már őket, mint anno. Nagyon érdekes például, hogy hiába írtam én a legtöbbet, ma mégis teljesen másképpen látok rájuk. Ne úgy értsd, hogy idegenként, csak talán a mai fejemmel már mélyebben értem őket, azt hiszem ez a jó kifejezés. Igazán érdekes érzés. 

 

Egyetlen igazi szakítás volt, és annyinak is kellett volna maradnia: amikor 1991-ben feloszlattam a csapatot. Bármi is történt azóta és akárhogy is hívták, az többé már nem a White Lion volt, és soha nem is lehet már az. És soha nem is kellett volna, hogy egyáltalán eszembe jusson feléleszteni a tüzet ilyen formában. Például a 2005-2009 közti próbálkozást azóta is iszonyatosan bánom. De tanultam belőle, és ez egyfajta mantrám is lett, szóval ez a mostani sem egy új White Lion reinkarnáció, hanem egy pár koncert, ahol én, a hatvankét éves Mike Tramp az egykori dalokat játszom, se több, se kevesebb. 

 

Abszolút! Albumok, új dalok egészen biztosan lesznek, hiszen amíg csak létezem, alkotni szeretnék. De turnéra legközelebb csak akkor indulok velük, ha lesz a dalaimnak saját helyük. Úgy értem, olyan hely, ahol nem kell a koncertplakátra White Lion logót tenni, meg ahol nem azt várják tőlem, hogy milliomodszorra is eljátszam a When the children cry-t – nem azért, mert ne szeretném, csak arra vágyom, hogy végre arra is kíváncsiak legyenek, aki most vagyok.

 

 

A válasz egyértelmű nem, és ez nem beképzeltség vagy konokság. Egyszerűen élvezem, hogy mióta ráéreztem a saját utamra, egyáltalán nem vágyom arra, hogy más szekerét toljam. Talán nincs is olyan zenekar ma a világon, akiknek nehezemre esne nemet mondani. Csupán azért, mert teljesen boldog vagyok most így, ahogy vagyok, szólókarrierestől. Persze azt azért nem zárom ki, hogy egy-egy dal erejéig kooperáljak valakivel a jövőben, de ahhoz nagyon meg kell találnunk a közös hangot.

 

Annak maradni, aki jelenleg vagyok. Tetszik, hogy végre nem verem át saját magam, és tudok őszinte lenni. Ez irtó nagy szó, és egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy azt sokan gondolják...

 

Remélem nem, szeretném majd tudni a határt, hogy ne váljak nevetségessé vagy éppen szánalmassá. Na meg a másik: ahogy a dalaimmal is, de az egész lényemmel igyekszem hiteles lenni, így abban is, hogy lássam, és belássam hol tartok éppen az életben.. Ezért nem fogok soha úgy kimenni a színpadra, mintha még 27 éves lennék és éppen 1988-at írnánk. Ez szerintem egyfaja szükséges józanság az élethez, amit aztán a közönség is meghálál.  

 

A zenei utazásom fényévekkel korábban kezdődött, mint, hogy apa lettem. Szóval nincs nagyon választása egyikünknek sem, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy nekem ilyen a munkám. Persze nem mondom, hogy nem hiányzik veszettül a családom és az otthonom egy hosszabb út alatt, de szerencsére ma már a technológia megkönnyíti a dolgunkat.. Csak bekapcsolom a netet és máris tudok beszélni a világ másik oldalán élő gyerekeimmel. Nyilván nem tökéletes szituáció, de ilyen az életem.

 

Írta: Kurcz Orsi
Fotók: Mike Tramp archívum