“Imádom a mosh piteket, persze csak akkor, ha biztonságosak!” - Gayle interjú a ROCKSTAR-on!

 

Gayle: Amikor otthon vagyok, a maximum, amit tudok tenni a karrieremért, az a dalírás, és a posztolás a közösségi oldalakra. Ha közzéteszek valamit, persze tudok kapcsolódni az emberekkel, de van benne egy távolság. Amikor felmegyek a színpadra, és látok mindenkit, aki szereti a zeném, hogy találkozhatok velük, beszélgethetünk egy kicsit, rengeteget jelent számomra. Klassz látni, hogy a valódi életben is hallgatják a számaim, nem csak számokon, statisztikákon és képernyőn keresztül. De közben imádom a bandámat is. A tény, hogy együtt bejárhatjuk a világot és zenélhetünk, egészen elképesztő, nem is értem, hogy hogy adatott meg pont nekünk ez a lehetőség. A pandémia előtt egyáltalán nem utaztam, most pedig olyan helyeken járok, amikről csak álmodni sem mertem volna, hogy egyszer eljutok. Óriási áldás, hogy a zeném juttatott el idáig.

 

 

Gayle: A turmixgépem! Tudom, nevetséges, hiszen a cateringekben általában van, de egyszerűen félek emberek előtt használni. Nem tudom, hogy jól rakom-e vissza a fedőt, egy csomó ember nézi, ahogy smoothiet készítek, bekapcsol a szorongásjelzőm. De az, hogy privátban használhassak egy turmixgépet, na, az nagyon hiányzik! (nevet) Hiányzik persze anyukám is és a kutyám. Nagyon szeretem az otthoni szobámat, vannak sötétítő függönyeim, bármeddig elalszom, ha be vannak húzva. Hiányzik a Waffle House is, rettenetesen szar a kajájuk. A legrosszabb sajtok,  szörnyű tojás, és rettenetes rösti. Ez nagyon negatívan hangzik, de hiányoznak azok a kaják, amik egyáltalán nem tesznek jót az egészségemnek. 

 

Gayle: Két dalt is jelentettem meg ebben a témában, de a Don’t Call Me Pretty már a “leteszem a lantot” kategória, nem akarok többszáz szám után többet erről írni. Egy megromlott barátságomról szól, ami miatt sokáig magamat ostoroztam. Az első szám a ur just horny volt, akkor a dühömet vezettem le. “Te voltál az, aki nem akart csak a barátom lenni, te voltál kanos, te használtál ki és bántál velem másképp.” Ez a dal kicsit kibékített minket és újra jóba lettünk, aztán meg hajnal 3-kor már megint arra keltem, hogy telefonált és szépnek nevezett. Annyira felidegesített! Annyi mindent csinálok az életemben, számokat írok, gitározok, basszeron játszom, zongorázok, kegyetlenül teperek, és akkor jön valaki, aki csupán szépnek lát? Semmi mással nem tudok neki szolgálni? Összetöri a szívem, hogy egy csomó nőt a szépsége alapján validálnak, de például az intelligenciájuk vagy az erejük mit sem számít. Szerintem ez egy általános tapasztalat sok nő számára, de még pár fiú haverom is panaszkodott erről. És ott van egy csomó film is, amikor romanticizálják azokat a barátságokat, amikor az egyik fél bele van zúgva a másikba. Egyáltalán nem mókás, amikor a barátaid szexualizálnak! A Don’t Call Me Pretty erről a frusztrációmról szól, és egy pontot rak a téma végére. Ahogy felnőttem, rengeteg barátom volt, és sosem tárgyiasítottam őket, mert miért tenném? Mások viszont nem így gondolkoznak. Ahogy idősebbek leszünk, egyre többet tapasztalunk, de ezek a dolgok bár ne történtek volna meg velem.