„A Cult már magától is létezni fog örökre” – Ian Astburyvel készült interjúnk második része

Június 27-én lépett fel a THE CULT a Budapest Parkban, a Rockstar magazin színeiben ott beszélgethetett gyerekkori idoljával Pritz Péter. Az interjú első részét a Rockstar Magazin júliusi számában olvashatjátok, itt pedig a második részt, amely körülbelül a Cult karrierjének második felétől indul. 

 

Ian Astbury: Igen, mert amikor az üzlet kezdi el meghatározni egy zenekar életét, akkor az branddé válik, és ha branddé válik, megmondják, hogy öltözködj, hogy énekelj, milyen számokat adj elő, stb. Ezt persze meg lehet tenni, lehetsz olyan, mint az Aerosmith, a Rolling Stones, a Guns N’ Roses vagy a Metallica, a U2 vagy akárki, de a Cult az nem akar branddé válni. Mi azt csináljuk, amit az adott időben épp csinálni akarunk. A Cultban az jelenik meg, ami épp engem érdekel.

 

Ha az ember elindul a menedzserek, A&R-osok, könyvelők által kijelölt úton, akkor nagy karriert csinálhat magának. De én ezt nem akartam.

 

Azt hiszem, ezt ő még mindig problémának éli meg. Én nem. Ha tudatosan nekiálltunk volna és ráfeküdtünk volna az ügyre, a Cultban megvolt a potenciál, hogy aréna- illetve stadionrock zenekar legyen. Ahhoz fel kellett volna vennünk dalszerzőket, producereket, stylistokat – de minek? Úgy már nem maradhat hű az ember eredeti önmagához, természetéhez.

 

A gyerekeink. Úgy értem, a dalaink. A Cult öröksége.

 

Igen, sőt, egy család vagyunk – ami több, mint a barátság. Nem töltünk turnén kívül sok időt együtt, mert Billy Angliában él.

 

 

Nem. 46 évesen abbahagytam a focit, mert szétment a csípőm. Tudnék még játszani, de már nem tudnék úgy, ahogy szeretnék, úgy meg nem jó. Ha úgy tudnék pályára lépni, mint Zlatan, akkor oké lenne. Most vonult vissza, ugye, 42 évesen. Elképesztő. Futballistaként mindent megcsinált, amit meg lehetett. Az a csávó egy mágus. Hihetetlen.

 

Ameddig megvan a hangom és tudok járni. Ha netán eljönne a pillanat, hogy már nem tudnám szívből csinálni, akkor abbahagynám. Egy turné nagyon sok kihívással jár. Az utazás, a magány, az étkezés, a különböző szerek – a turnézásba bele lehet halni. Veszélyes szakma.

 

Nem. Maximum kávéval. Nem iszom, nem dohányzom.

 

Nem, nagyon ritkán járok.  A legfontosabb, hogy eleget aludjak és elég vizet igyak. És persze koncert előtt bemelegítem a hangszálaimat, hisz azok is csak izomszálak.

 

Igen, néha hallok sztorikat én is, és úgy érzem, hogy hozzájuk is tartozom. (Mármint a rajongókhoz – PP.)

 

Nem egy konkrét nőről szól, hanem egy archetípusról. Több nőalakból gyúrtam össze, de alapvetően egy archetípust jelenít meg.

 

Igen.

 

Mostanában? Például az Edie-re. Azt nagyon speciálisan kell előadni, hogy jó legyen, és a zenekar jelenlegi felállásához ez a szám nem passzol. A Rise-zal kezdjük a koncertet és a Love Removal Machine-nel fejezzük be. Közben játsszuk a Vendetta X-et, a Mirrort, az Aphrodisiac Jacketet, a Peace Dogot… A Peace Dog is olyan például, hogy van, amikor nagyon jól összejön, van, amikor nem annyira. Ez függ a közönségtől is, tőlünk is, a környezettől, ahol játszunk. Aztán van még a Phoenix, a She Sells Sanctuary, a Rain meg a Lil’ Devil. Régebben utáltam a Lil’ Devilt. Ki nem állhattam. De mára egész megszerettem. Jó móka előadni. Könnyed dal, jó előadni. Amúgy az a szám az ivásról szól. A részegségről. Egy dekadens dal.

 

Az, hogy „európai vagyok”, azt hiszem szimbolikusan a gyarmatositásra és a leigázásra utal.

 

Nekem nincs. Csak azt jelenítem benne, hogy a dolgok már csak így mennek. Emberek leigáznak más embereket, hogy a hatalmukat növeljék. Ha megnézzük, hogy ma mi zajlik a világban, láthatjuk, hogy ez mind az emberiség korábbi választásainak következménye. A királyok, királynők, vallási vezetők választásainak következménye. A dal részben arra is reflektál, ahogyan az európaiak bántak az amerikai őslakosokkal. Ahogyan leigázták őket. Brutális volt, amit műveltek velük, brutális. És ezáltal a természetet is pusztítjuk. Az ember akarja irányítani a természetet… És az a sor, hogy „I’m a European” az a dominancia szimbóluma. Egy metafóra.

 

 

Dionüszosz. Ő az ellentmondás megtestesítője. Az élet tele van ellenmondásokkal. Nekem is szokták mondani az emberek, hogy „amit csinálsz, az tele van ellentmondásokkal”. Igen, természetesen. Persze, hisz szeretem ezt, de szeretem azt is. Szeretem a focit, ugyanakkor szeretem George Orwell Hódolat Katalóniának című művét is olvasni. Vagy elmenni megnézni itt Liszt Ferenc szobrát. Ahogy el is mentem, meg is néztem. Aztán ettem egy jót egy étteremben, betértem egy tök menő, Heaven nevű ruhaüzletbe, ami egy gyönyörű üzlet. Szeretek elmenni különféle boltokba, könyvesboltba, lemezboltba, ruhaüzletekbe, mert abból is remekül le lehet szűrni, hogy mi történik kulturálisan egy városban. A Heavenben is azt láttam, hogy az ott kiállított ruhadarabok tervezői művészek, akik nem is elsősorban a pénzért terveznek ruhákat, hanem mert ez a szenvedélyük. De szoktam járni galériákba is. Elmentem Bilbaóban a Guggenheim Múzeumba, megnéztem Robert Rauschenberg és Cy Twombly műveit, és úgy éreztem: na, tök jó, most már jól vagyok. Madridban elmentem megnézni Picasso Guernicáját. Meg Goya festményeit. Lenyűgöző. Imádom Goyát. Madrid bámulatos város. De Barcelona is az. És azért megyek el ezekre a helyekre, hogy lássam, hogy a helyi emberek milyenek kulturális szempontból. Hol tartanak. Szerencsére nem minden csak abból áll, hogy van Euphoria, H&M, KFC meg Spotify meg trap meg pop meg Taylor Swift. Ne már. Annyival gazdagabb a világ ennél. Itt van például a művész, aki előttünk lép fel ma: Lili Refrain. Nagyon fontos művész. Ő az ellenpontja annak, ami most „kulturálisan” zajlik a világban. Olasz énekesnő, olyan hanggal, hogy ha meghallod, lemerevedsz. Különleges előadó. 

 

Aztán lejárt az időnk. Az interjú végén megkértem Iant, hogy írja alá a Stay Brutal című nemrég megjelent novelláskötetben azt az oldalt, ahol a róla, a Cultról és édesanyám haláláról készült novellám kezdődik, szívből megköszönte a példányt, amit adtam neki, megbeszéltük, hogy majd lefordítom angolra az írást, és elküldöm neki, amit szintén köszönt előre is, és közben elmondta, hogy ő is rengeteg híres emberrel találkozott már élete során, köztük például David Bowie-val is, és soha nem kért tőlük autogramot, kivéve egyetlen egy embert: Arthur Lee-t. Aztán megöleltük egymást, és kijöttem az öltözőből. Harminc év telt el első vele készített interjúm óta, és felemelő érzés volt, hogy annak a zenekarnak az énekesében, amelynek zenéjét tinédzserkorom óta hallgatom, nem, hogy csalódnom nem kellett, hanem még meg is erősített önmagamban, az életbe vetett hitemben, és abban, hogy vannak örökre szóló dolgok is az életünkben.

 

 

Köszönet az interjúért Nagy Kátyának és Nyerges Tamásnak!

 

Írta: Pritz Péter