Balhés palik az angyalok városából

Hisztisek, késősek, és az első koncertjükre ráadásul mindössze 13 ember volt kíváncsi. Mégis amikor meghallottam, hogy idén nyáron Budapesten játszanak, majdnem kiugrottam a bugyimból. Mert bár a nyolcvanas évek vége óta ők a világ egyik legmenőbb rockzenekara, ebben a legalább eredeti-szagú felállásban még nem volt hozzájuk szerencsém, főleg nem itthon. Kis Guns-töri következik a koncert apropóján örömködve.

 

„Egy pár perccel korában még némileg feszült volt a hangulat.. Izzy Stradlin a Guns N’ Roses kócos ritmusgitárosa éppen az öltözőben fetreng, durcásan kortyolgatva az aznap esti második üveg vörösborát, és unottan csavargatja az erősítőjét. Próbálva túlharsogni a hangzavart, a kanapén a huszonéves Axl Rose, a csapat énekese, és Slash, a bozontos szólógitáros próbálnak valahogy szót érteni egymással. Utóbbi, aki nem kérdés, hogy most lépett ki a koncert utáni zuhany alól - még vízcseppes a kreol bőre - nem visel mást, csak egy boxert, a kezében egyetlen állandó társa, az üveg Jack pihen. A fal tövében, az ajtóhoz közel pedig egy gyanúsan friss lyuk tátong, olyasmi méretű, mint Axl aktuális westerncsizmája...” – 1988-at írunk, ősz van, egy detroiti Guns’ buli backstage-ében járunk. A fenti részleteket a Rolling Stone Magazin egyik archív cikkében leltem, amikor azután kutattam, vajon milyen is lehetett a nyolcvanas évek klubvilága az államok szívében abban az időben, amikor a világ egyik legnagyobb hatású hardrock zenekara még csak pár zabolázhatatlan, ifjú titán volt, akik viszont eszméletlenül ütős muzsikát játszottak, és ezzel tökéletesen tisztában is voltak. A dologgal összességében csak egyetlen gond volt, hogy erőlködéseik ellenére sem jutott el annyi emberhez a művészetük, mint amennyihez ők szerették volna. Pedig összességében nem jártak rossz úton - a hozzájuk hasonló fiatalokhoz szóltak, és nem csak megjátszották a bolondériát a színpadon, hanem valóban így is éltek, ők maguk voltak a zene és a balhé. Ott vagyunk, mikor a kísérleti felvételek után már a polcokon a banda bemutatkozó korongja, az Appetite for Destruction, tele olyan dalokkal, mint a Sweet Child o’ Mine, az Anything goes vagy éppen a Rocket Queen, amire még 2023-ban is ráfüggsz, ám érdekes módon a megjelenés évében mindez eléggé hidegen hagyta a kritikusokat és a médiát. Olyannyira, hogy a csapat akkori kiadója végső kétségbeesésében egy MTV-ben dolgozó haverjától kért szívességet: dobjanak már be a klipcsatornára pár Guns’-ot. És bár a Welcome to the Jungle inkább kora hajnalban pörgött, megtörtént a csoda, a hét, majd az év egyik legkeresettebb videója, az addig porosodó album pedig pár hónap alatt a világ egyik legnagyobb példányszámban elkelt bemutatkozó szettje lett. Ja és közben már úton voltak a Lies album dalai is...

 

Annak ellenére amúgy, hogy a Guns’ életmű tulajdonképpen más, hasonló kaliberű zenekarok lemezpolcához képest elég soványka, mégis sokmillió Google találat teszi fel a költőit: mi a titok, amitől ez a néhány Los Angeles-i tag - tényleg csupán srácok a sarokról, végül ekkorát tudott menni.. (Nyilván az extrém sok tagcsere miatt nem tekinthető egységesnek a sztori, de az tény, hogy a semmiből kissé döcögősen indult banda nótái végül hatalmasat robbantak, és máig nem megunhatóak.) Na és a koncertjeikre – hiába hatvanasak mára az egykori huszonéves srácok - pár óra alatt elkapkodják az összes beugrót, akármerre járnak. Szóval kell, hogy legyen valamiféle titok. De elég az adatokból, mert, hogy hány száz millió kazettájuk van szanaszerte a világban, annál ők sokkal izgalmasabb eseményekkel szolgáltak az évtizedek alatt. Többek között alig 3 évvel a nehézkes start után megérkezett az addigiaknál is nagyobb dobás, a Use Your Illusion I-II. Mindkettő tulajdonképpen egy-egy pofátlanul jól összepakolt slágergyűjtemény, többek között a You could be mine-al, vagy éppen a Don’t cry-al. Itt már nem volt gond az indulással, sőt, a Beatles óta nem történt meg, hogy egy időben egy zenekarnak két korongja is listavezető legyen a Billboardon. Persze a botrányok ezúttal sem maradhattak el, ez szinte kézenfekvő - Axl konkrétan a lemezbemutató turné egyik legelső állomásán gyorsan el is törte a lábfejét. De volt sértődés miatt félbehagyott koncert nem is egy, függőségek garmadája, lecseszett verekedő brigád meg töketlen biztiőr, akik miatt konkrétan lelépett az egész együttes, és zenekari bunyó is, amiért valaki Bon Jovi hasonmásnak merte nevezni Roset, aki a legtöbbször, mint egy durcás kislány, úgy viselkedett. Például – és ezt a kedvenc sztorimat majdnem ki is felejtettem, mikor a zenekar 1987-ben – ne szépítsük - szétverte az MTV Heagbangers Ball stúdiódíszletét, mert a stáb arra kérte őket, hogy kicsit rendezzék át azt.

 

Na de ott tartottunk, hogy a kilencvenes évek elejére tulajdonképpen kint volt az összes híres track, és minden ámokfutásuk ellenére vitte őket tovább a hullám. Játszottak már Alice Cooperrel, a Maidennel, a Mötleyvel – Steven Adler közben gyorsan meg is mentette Nikki Sixx életét - és a The Cultnak is nyitották a showját, de nagyjából akárkivel kerültek össze, Axl bárkivel rekordidő összebalhézott. És a történetük ezek után már abszolút két póluson mozgott – a pokoli botrányok és a mennyekbe repítő sikerek határozták meg az egész GN’R históriát: hiszen míg az Illusion albumokon egyre inkább az epikus művek és a gyengéd érzelmek kerültek előtérbe, addig Axl viselkedése, és a többiek drogfüggősége kezdett kezelhetetlenné válni. Tulajdonképpen - így utólag nézve egyértelmű, hogy a lényegükhöz tartozott ez a rengeteg balhé, ami végül a Guns N’ Roses ikonikus korszakának a végét jelentette. Mert hiába ment kiválóan a szekér, és jött ki hatalmas sikerrel a The Spaghetti Incident?, Slash túladagolása, Steven Adler pere a csapat ellen, amiért állítólag rászoktatták a drogokra, valamint Axl szörnyű természete már rommá kalapálták a zenekart. Végül Slash ’96-os távozása után alig két év múlva Rose is visszavonulni kényszerült a letartóztatása miatt. Innen aztán rengeteg próbálkozás volt, hogy visszahozzák valahogy a csapat hőskorát, vagy legalább az érzést. Előbbi sajnos a Chinese Democracy-vel sem sikerült, utóbbi pedig éppen zajlik, és ezt a történetet már jól ismerjük..

Közben beugrott egy emlék: 11 éves voltam, amikor valaki rám szólt, hogy illene, ha már lenne kedvenc zenekarom. Akkor körülbelül lefagytam, és teljesen őszintén erre a kérdésre a következő hét évben nem is adhattam volna őszinte választ. De most tartozom egy vallomással: akármennyire is szerettem volna objektíven megírni ezt a cikket, óhatatlanul belekerültek az érzelmeim és emlékeim is, a minden, amit ez a zenekar jelent nekem, immáron másfél évtizede. Szóval ma már tudnám a választ.

 

***

Double Talkin' Jive – Az egyik legkevesebbet játszott GNR nóta egyes nem hivatalos kalkulációk szerint – ráadásul tiszta horror téma, hiszen a dal kezdősorát valódi bűntény ihlette: a rendőrök emberi maradványokat találtak a zenekar akkori stúdiójához közeli kukában...

 

Don't Damn Me – Négy olyan dal van, amit a banda ezidáig élő koncerten még sohasem játszott el, az Illusion I 13. trackje az egyik ezek közül - a feketebárányságra sosem érkezett konkrét magyarázat.

 

Bring it Back Home – Itt igazán minden klappolna, ebben a Use Your Illusion korabeli trackben ugyanis Axlék visszanyúltak a hardrock gyökerekig, és el is merültek benne, olyan ihletéseknek engedve, mint az Aerosmith vagy a Nazareth – de a Bring it Back nem, hogy nem hangzott el sohasem bulin, de hivatalosan nem is létezik...

 

***

Hogy kicsodák?
Koránt sem biztos, hogy elmennél egy olyan bulira, ahol a Heads of Amazon csapata a headliner. Pedig kezdetben többek között ez a névötlet is felmerült a brainstormingon a Guns N’ Roses mellett.

 

A legrosszabb dal
Bár millióan imádják világszerte, az 1987-es debütalbumon érkezett Sweet Child O’ Mine Slash szerint minden idők egyik legpocsékabb Guns’ nótája.

 

David Bowie balhéja
És az megvan, hogy Axl egyszer eléggé hajba kapott a hatszoros Grammy-díjas brit legendával? Az összetűzés oka állítólag mindössze annyi volt, hogy Bowie flörtölt Axl akkori csajával, azzal az Erin Everlyvel, aki aztán később a felesége is lett, ha csak egy pár hétre is...

 

A csomagtérben született
A csapat tulajdonképpen egyik – talán kis túlzással mindenki által ismert őrülete, a Paradise City a tagok állítása szerint egy egészen kommersz helyen pattant ki szerzői fejéből és gitárjából, egészen pontosan egy bérelt kisbusz hátsó ülésén, miközben a zenekar éppen egy San Franciscoi buliról gurult hazafele az éjszaka közepén, természetesen szétcsapva.