Csibészes, őszinte és ebadta dalok

Hamarosan dalai jelennek meg a blues-rockot játszó powertriónak, a Doggivennek. A csapat énekes-gitárosával, Kurgyis Attilával beszélgettem többek között arról, hogy miért nem vette kezébe hangszerét 5 éven keresztül és hogyan jött eztán a homlokra csapós megvilágosodás, az „aha élmény”, ami végül életre hívta zenekarát.
Közben pedig két dalt is mutatunk, aminek ez a premierje is!

 

 

Nem a te készülékedben van a hiba, a neten egyelőre valóban kevés az infó rólunk, mert a formáció valamikor a napokban lesz egyéves, és ez az időszak inkább arról szólt, hogy összecsiszolódjunk és összerakjunk egy mutatós műsort, amivel bátran ki tudunk állni a színpadra. Varga Szabi (dob) és Szabó Kristóf (basszusgitár) zenésztársaimmal idén kezdtünk el stúdiózni, de úgy döntöttünk, hogy az első felvételeket nem sávonként fogjuk rögzíteni, hanem egyszerre, egy take-ben, mert sokkal jobban kiderül belőle, hogy kik vagyunk, hogyan játszunk, milyen energiáink vannak, és talán a koncertszervezésben is jobban segíthet.

 

A húszas éveim elején valóban sok mindenben kipróbáltam magam, játszottam ska-reggae-t, közben jazz fősulira jártam, és ahogy említetted, foglalkoztam pop dalok írásával is. Nyilván minden stílus és zenekar formálta az ízlésemet, de így utólag azt érzem, hogy néha igazán szenvedős volt nekem az, hogy be vagyok szorítva néhány stílusjegybe, amitől nem tudok kiteljesedni. Emlékszem, hogy a jazz konziban kifejezetten ciki volt elsütni tradicionális blues figurákat, vagy hogy a jazz fősulin az egyik tanárom rossz szemmel nézte, hogy ska-punkot is játszom. Mekkora marhaság…

 

 

Tudod, az egy szóló produkció. Meghívott, én meg elmentem. Rendkívüli tehetségnek tartom őt, de tényleg. Beszarás. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy session zenész vagyok, akit nem fizetnek ki. Közben azért mégis büszke voltam arra, hogy az ország egyik legkivételesebb formációjában vagyok. Mivel mindenem beleadtam, sajnos kiégés lett a vége. Nem tudtam kézbe venni a hangszert.

 

Abszolút így van. Homlokra csapós megvilágosodás. Magával a technikai részével nem volt probléma, csak azzal a bizonyos plusszal. Ahogy egy régi jó barátom mondta, „rendbe’ lesz ez Attikám, csak egy párszor még össze kell törjék a szívedet.” Hát összetörték… Ez nyilván kihatott a dalírásra is. A covid alatt pedig megpróbáltam úgy játszani, hogy nem kell megfelelnem senkinek, nem szállok be sehova, nem alkalmazkodom senkihez. Próbájuk meg így, gondoltam.

 

Vicces este volt, igen! Van ennek egy érzelmi szála is, Éva nagymamám sokszor hívott ebadtának gyerekkoromban, gondolom nem hiába. Van egy bája ennek a szónak. Csibészes és őszinte, ez pedig visszaköszön a dalszövegekben.

 

Azóta ez a szám növekedett, azt hiszem, most 9 kidolgozott dalunk van és folyamatosan készülnek az újak. A hamarosan megjelenő két live session dal után május környékén szeretnénk felvenni egy-két dalt, ezúttal sávosan, valószínűleg animációs videóval. Úgy érzem, egy lemezfelvétel most kicsit necces lenne: egyrészt várnék még, hogy össze lehessen válogatni egy erős anyagot a meglévő dalokból, a másik hátráltató tényező pedig a pénz, próbálunk majd találni valamilyen pályázati forrást.

 

 

Amennyire csak lehet, mindannyian komolyan vesszük a zenekart. Az egyetlen dolog, amiből soha nincs elég, az az idő. Mindenkinek van polgári állása, bár a többiek több formációban is zenélnek. A lendület megvan, a meggondolatlanság nincs.

 

Szeretnénk sokat játszani, ami eddig pont azért volt nehéz, mert nem volt se felvétel, se egy kép rólunk sehol. Jó lenne bekerülni a sűrűjébe, szerintem minden adott hozzá. Tavasszal inkább még az új dalok összerakásán lesz a fókusz, a nyarat június 27-én rúgjuk be az Alpárfeszten.

 

Ez talán nem egy konkrét ponthoz köthető, de mindig nagy élmény külföldön játszani, olyan produkció részének lenni, ami bárhol megállja a helyét. A teltházas MÜPA koncertet mindenképp ide sorolnám, a harmadik pedig a Doggiven megalapítása, az „aha élmény”, amiről korábban már beszéltünk, hogy milyen teljesen szabadon alkotni.