„Itt egyenlők vagyunk, mint az Irány a Balaton című dalunkban: neked is ugyanazt a sört csapolják”

Vajon hol tévedt el Bob Marley bandája a Reggae Campre menet? A Ladánybene 27-ből Bodnár Tibivel többek között erről is beszélgettünk, a közelgő fesztivál kapcsán.

 

A távoli 1992-ben tartottuk az első táborunkat Ladánybenén és Kunbaracson, ahol annak idején az LB27 alakult. Fontosnak éreztük a személyesebb kapcsolattartást a rajongóinkkal, barátainkkal. Ez főleg akkor lett éles igény bennünk, amikor az első lemezeinkkel országosan ismertté váltunk. Aztán egészen 1998-ig táboroztunk, a felejthetetlen emlékek, nagy szerelmek időszaka volt ez. Sokszor emlékeztetek mindenkit, hogy ekkor még nem igazán volt reggae Magyarországon, ezért a vendégzenekarainkat is más műfajokból verbuváltuk. Így járt nálunk a hangulatunktól azért nem is oly távoli akkori Kispál, a korabeli Quimby, vagy éppen a Palermo Boogie Gang és a M.É.Z. zenekar. Aztán egy olasz reggae fesztiválon beleszagoltunk a tutiba...

 

Tudni kell, hogy mi a kezdetektől kluboztunk, és nagyon hamar kialakult körülöttünk egy erős bázis, akikre mindig-mindenütt számíthattunk. A ladánybenei táboraink is ezt erősítették, erről szóltak. Igazából egy nagy család lettünk. Aztán elég izgalmas átalakulás volt, ahogy a táborokból fesztivállá, azaz Reggae Camp-pé váltunk, de ehhez kellett a zenekar 1995-ös első és ’99-es második jamaicai utazása, illetve fontos mérföldkő volt az 1998-99-es Rototom Reggae Sunsplash fellépésünk Lignano-ban, amit az előbb említettem, és ahol olyan nagyon komoly kiképzésben részesültünk, hogy úgy gondoltuk, Magyarország egyetlen reggae bandájaként meg kell teremtsük a stílus hazai bázisát. Szóval a csapatjátékokból előadások lettek, a táborból fesztivál, a fellépőket pedig igyekeztünk mind inkább a reggae-ska irányból keresni. Ezzel eleinte még azért komoly nehézségeink voltak, hiszen ahogy mondtam, itthon nem igazán működött a reggae, de például az akkor induló Zanzibár is fellépett nálunk: szerették ezt a muzsikát és egy kicsit átfaragták a koncertprogramjukat, amolyan jamaicai ízűre. Aztán eljutottunk odáig, hogy 2002-ben már nem összekapirgálnunk kellett a bandákat, hanem maga Bob Marley egykori csapata, a Wailers lett volna a fő fellépőnk. Aztán sajnos végül nem jöttek el.

 

Bár akkor és ott nagyon haragudtam, mert komoly csapásként ért minket a visszalépésük, utólag mégis azt mondom, nincsenek véletlenek és mindennek oka van. Talán még nem tartottunk ott a Reggae Camp-pel és a hazai reggae erősödésével, hogy eljöjjenek. Egyébként Magyarország akkori legprofibb booking cégével szerződtünk Wailers ügyben és még velük sem sikerült tető alá hozni Marley zenekarának a koncertjét. Sőt, 2 nappal a fellépésük előtt mondták le.

 

 

Maximum kihalni lehet. Mondjuk mindenkinek mást jelent ez az életérzés, sőt van olyan zenész barátom, aki konkrétan tagadja, hogy létezne ilyesmi. Magam a reggae pozitív lélektani hatását tartom fontosnak, ahogy Marley énekelte: Positive Vibration, vagy, ahogy a Third World zenekar nevezi, The Rhythm of Life, vagyis az élet ritmusa. Arra gondolok, amikor sok éve a Wembley-ben, a Nelson Mandela koncerten fellépett a UB40 és ahogy az ő jamaicai ihletésű ütemeikre hirtelen mindenki táncolni kezdett. Rettentő erős hatással bírnak ezek lüktetések a szervezetünkre. És persze a műfaj nemzetközi nagyöregjei a tökéletes példák: amíg csak lépni tudnak, csinálják. Sajnos nagyon sokan elmentek már a Marley-féle nagy generációból, akik ezt az „érző” reggae-t képviselték. Érző és elgondolkodtató reggae-t, mert még véletlenül sem szabad megfeledkeznünk a zenéhez kötődő társadalmi érzékenységéről sem.

 

A Camp korábbi kimondott célja az volt, hogy mindenki, aki itthon ezzel a műfajjal foglalkozik, az jöjjön el és legyünk együtt. Kommunikáljunk, mutassuk meg egymásnak a tudásunkat, cseréljünk véleményt, élményt. Zenészek, énekesek, DJ-k, azaz szelektorok, patois nyelvet oktatók, jamaicai történelmet ismerők, vagy „csak” mezei szimpatizánsok. Bárki, akinek ez fontos az életében. Mindez a vízpart, napsütés, jamaicai zenék, az egymás iránti tisztelet és béke jegyében. Talán olyan ez, mint egy szanatórium, 5 napra kizökkensz a mindennapok taposómalmából, a politikusok által generált feszültségekből, a kereskedelmi csatornák ontotta sekélyes kínálatból. Itt egyenlők vagyunk, mint az Irány a Balaton című dalunkban: „Neked is ugyan azt a sört csapolják..”

 

Más-más dolgok miatt, de több koncertet is eléggé várok. Mivel a Ladánybene mellett sokat foglalkozom a fiatalabb zenészgenerációk sorsával, ezért a Hangfoglaló Programban korábban mentorált csapataimra, a StabilFrazírra meg a Sin Seekasre, és akik nálunk, a Camp RegGaeneráció programjában kerültek a színpadra, a Burkus Königre és a Red Eyesra is kíváncsi vagyok. Nagyon érdekel, hogy hol tartanak éppen most.

 

Összességében már reggel 10 órától elindul az élet a Batta Island színtéren, ahol a folyamatos muzsika mellett beszélgetések, sportprogramok, és akusztikus megmozdulások segítenek lazulni és jó gondolatokat cserélni, a szomszédos strandra pedig érvényes a Camp karszalag, ahol ráadásul a nagy medencénél felállítunk majd egy real jamaicai hangrendszert, amin hazai szelektorok adagolják a jobbnál-jobb válogatásokat.

 

 

Ez az idei Camp nagy kérdése lesz, amire mi sem tudjuk a választ – vagyis, hogy a vírus évei után mennyien maradtunk. Mert sajnos zenekarokat veszítettünk el az elmúlt időkben, de többek között ezért is vágtunk bele, hogy visszahozzuk a Camp-et az átmeneti, „Együttléteknek” nevezett kisebb léptékű találkozások szintjéről. Persze sok kockázat van a vállalásban, de meglátjuk, mit ad az élet.

 

Rengeteg kikapcsolt, jelenben töltött időt, többek között. Ezt spirituális értelemben úgy kell elképzelni, mint ha valaki minden nap meditálna reggel 6 és 7 óra között, ezzel egy nyugodt alapot adva az életének. Mi ezt koncertről-koncertre éljük át, mert minden bulin, úgy nagyjából a harmadik perctől, ahogy összeáll a hang és a rezgések, máris lebegni kezdünk, lüktetni, lépni és táncolni együtt - mi fent a színpadon, a közönségünk meg a nézőtéren. Ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk ettől az egésztől. Szóval örök hála, hogy a sors éppen a reggae felé tolt bennünket anno, a ’80-as évek második felében.