Utolsó pillanatos házibuli a nappalinkban - Érkezik Budapestre a King Nun!

Először érkezik Budapestre a brit, de nagyon is amerikai hatású, az indie-punkot némi country-val keverő King Nun. Theo Polyzoides énekes, és sulis haverjai április 9-én egy igazán intim, last-minute házibuli hangulatú koncerte készülnek a Dürer Kertben, melynek dallistája nemrég megjelent, Lamb című második nagylemezükön alapszik. A turnét megelőzően Theoval babonás rituáléiról, önmagát konstans leégetéséről (Dave Grohl előtt is, például) és a sajtó pozitív kritikáinak hatásáról is beszélgettünk.

 

Nagyon jól! Pár napja jöttünk vissza Amerikából, még mindig egy kicsit abban az időzónában élek, mintha egy vámpír lennék. A jetlag szétrúgja a seggem. 

 

Talán még a covid előtt volt egy kisebb menetünk Európában, de határozottan ez a legnagyobb turnénk valaha a kontinensen. A leghosszabb, és legnagyobb helyszínekkel.

 

Klassz érzés. Ha most arrogáns lennék, azt mondanám, hogy már elég sok turnét megtiszteltünk a jelenlétünkkel vendégfellépőként, de nincs nagy különbség, színpad, színpad. Amint ott állsz, letolod így is, úgy is a bulit, nem sokban más a megőrülési szintünk. Amikor zenélek, teljesen üres az agyam, és csak teszem a dolgom. Csak a számok közötti szünetben van érkezésem felfogni, hogy mi is történik. Ilyenkor esik le, hogy emberek, tök távol az otthonomtól eljöttek csak azért, hogy minket hallhassanak élőben. Elképesztő.

 

 

Gyerekkoromban hallottam a Pretender című dalukat, de csak évekkel később ütött be. Mekkora banger! A Foo Fighters előtt játszani egy hihetetlen lehetőség volt, fel sem fogtuk, amikor megtörtént, igazából még most is durva belegondolni. 

 

Az, hogy jó úton járunk. Hogy lehet, hogy nekünk is majd eljön az a pont, ha elég jó dalokat írunk, hogy pénzt is csinálunk belőle, de ez nem is izgat annyira. Látni egy bandát a színpadon, ekkora múlttal, ilyen gyakorlattal, valami elképesztő élmény. Csak a tudat megerősít, hogy kemény munkával ilyen szintekre is lehet jutni. Vannak igazán nagy színpadok is, nemcsak a kicsi klubok, ahol mi is játszunk.

 

Volt egy nagyon-nagyon kellemetlen pillanatom Dave Grohllal. A backstage-ükben egy komplett kisvárost kiépítettek, volt egy bár, egy recepció, külön kis szobák, tényleg olyan volt, mint egy falu. A koncert után a bárnál ünnepeltünk, és irgalmatlanul berúgtam, ami tőlem szokatlan. Nem vagyok nagyivó, valószínűleg ez lehetett a baj. Kapucnival a fejemen mászkáltam, a falnak támaszkodva, a színpadhoz közeledve pedig kiszúrtam Dave-et. A részeg agyam azt gondolta, hogy “úristen, eljött a pillanat, végre köszönhetek Dave Grohl-nak”, de ahelyett, hogy valami normálisat mondtam volna, csak ráordítottam, hogy “aaarghh, David!”. Rámnézett, hogy “ja, haver” és elsétált. Örülök, hogy legalább nem a teljes nevén szólítottam le.

 

Számtalanszor csináltam már hülyét magamból. Például most, ebben az interjúban is. (nevet)

 

De még mennyi! Nagyon babonás vagyok. Például el kell magyaráznom a macskáimnak, hogy most lelépek, és tudniuk kell a pontos dátumot, mikor jövök vissza. Fizikai rutinom nincs, inkább az én nevetséges szarságaim. 

 

Ez igaz, de én egész életemben azt hittem, hogy a fekete macskák Angliában szerencsét hoznak, és csak Amerikában jelképezik a balszerencsét. 

 

Vicces, hogy ez a kérdés mennyire megosztja az embereket. Az utcánkban van egy fekete-fehér csokornyakkendős macska, na, én attól parázok igazán, biztosan egy kísértet lakozik benne. Éjfél után látni csak, és mindig az üres falakat bámulja. 

 

14 évesek voltunk, amikor a dobosunk faházában leforgattuk az első klippünket. Annyira rossz és kínos, de mégis beindította a karrierünket, sehol sem lennénk nélküle. Begyömöszöltük magunkat arra a kis helyre, és játszottuk a magunk kis punkos-blueos dolgát. Valamiért nagyon érdekelte az embereket, lett egy menedzserünk, és mire fősulira kerültünk, kaptunk lemezszerződést is. Az nagy cucc volt! A második albumunk felvétele a leglehetetlenebb dolog volt, amit valaha elképzeltünk. Nem gondoltam volna, hogy 3-4 évig ki fogjuk húzni, és a covidon túl is lesz zenekar. Parák voltak a felvételekkel, nem voltunk eleresztve anyagilag sem, minden tényező azt mutatta, hogy képtelenek leszünk megtenni ezt a lépést. 

 

A zenekar alapításával egyszerre ismertük meg egymást, ahogy elkezdtünk együtt zenélni, kezdtek a barátságaink is szövődni. Az, hogy ennyire jóba lettünk egymással, egy jó motiváció ahhoz, hogy a világon semmi se állíthasson meg minket abban, amit csinálunk. Éppen turnéztunk, amikor az egész kezdődött, Olaszországban voltunk, amikor ránk zárták a határt. Az utazás még akkor nem volt betiltva, de csomószor újra kellett terveznünk az útvonalat a határzárak miatt. Amikor visszaértünk az Egyesült Királyságba, már minden tetőzött, és instant terveznünk kellett, hogy hogyan verekedjük ki magunkat ebből az izéből. Hajtott minket a tenni akarás. 

 

Ez nagyon édes, sosem gondoltam még magunkra ilyen módon. Nemzetközi hírnév…

 

Ezt azért elég vad hallani. Jézusom! Őszintén, nem tudom, hogy ez segített-e, de sosem fogtuk fel igazán, mi történik körülöttünk.

 

De hogy miben különbözünk… Valaminek lennie kell. Talán a hangzásunk, nem ismerek más bandát, aki úgy szólna, mint mi, legalábbis Angliában. Mind az amerikai zenéből inspirálódtunk, imádtuk a CBGB musicalt, ez fektette le a zenekar alapjait. Őszintén, nem szeretem az angol rockzenéket, ez lehet, hogy sokat elmond rólam. 

 

 

Persze, jó ezeket olvasni, de nem ez az oka annak, amiért szívvel-lélekkel zenélünk. Bizonyos szempontokból furán klassz, de közben ezekre a visszajelzésekre múlandóként is tekintek. Nem tudunk mindig abba kapaszkodni meg vagánykodni, hogy valaki írt rólunk egy jó kritikát. Nehezen tudok bármilyen díjazást is befogadni, talán ezért nem lettem egy mániákus egoista. 

 

A fő üzenet az, hogy megbántottak. Megbántottak téged is? Akkor van bennünk valami közös. De az is lehet, hogy nem. (nevet)

 

Az első album eléggé kaotikus, sok-sok utolsó pillanatos döntés eredménye. A maga módján kicsit abszurd és bizarr, de a menő értelemben, főleg a szövegvilágában. Full zavaros, ha most visszaolvasom a szövegeket, kicsit olyan, mintha az Alíz Csodaországbant lapozgatnám. A második albumra talán már egy kicsit feladatként tekintettünk úgy, hogy jobban tisztában voltunk azzal, mik is a folyamatok. 

 

Azt hiszem, a többiek sokkal jobban hittek ebben a dalban, különösen Nathan (Gane - basszusgitár) és Caius (Stockley-Young - dobok). Általában, bárkivel beszélgetek az albumról, mindenkinek a Selfish a kedvence, amivel egyet is értek, tényleg jó lett. Számomra a Lamb, a címadó dal a személyes kedvenc, az akusztikusabb hangzása miatt. 

 

Nem változtatunk sokat az angliai turnénk setlistjéhez képest. Volt egy koncepciónk, ami főleg az energiaszintjeinken alapul, az célunk vele az, hogy totál kimerüljünk a végére. De egyébként rugalmasak vagyunk, szoktuk tologatni a dalokat, néha ha valaki beordít egy számcímet a közönségben, csak átugrunk rá. Eléggé kezdetlegesek ezek a koncertek, nagyon intimek, olyan, mintha a nappalinkban összedobnánk egy utolsó pillanatos házibulit. Minden nagyon minimál, a dallistát abban szoktuk néha módosítani, hogy milyen a hangulat a teremben. 

 

Konkrétan néha ilyen érzésem van, és ezt imádom benne. Nagyon várom, hogy Európában folytassuk.

 

Abszolút, amolyan “no pain, no gain” srác vagyok, nagyon szeretem a kihívásokat, a problémamegoldás pedig a kedvenc hobbim. 

 

Dürer Kert, április 9! Őszintén, tényleg óriási lehetőség ez nekünk és iszonyatosan várjuk, hogy ott lehessünk. Marha jó bulit tervezünk, és szerintem mindenki imádni fogja, ahogy mi is.