Epikus, filmszerű, sötét és érzelmes

Epikus, filmszerű, sötét és érzelmes

The Eternal-interjú

Az utolsó dolog, ami Ausztráliáról eszünkbe jut, az az atmoszférikus doom metal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az AC/DC és az Airbourne országában ne működnének minőségi doom formációk. A The Eternal egy évtized után először érkezik Európába, augusztus 17-én pedig a mátrafüredi Fekete Zaj fesztiválon, majd augusztus 21-én a Dürer Kertben is fellép. A részletekről Mark Kelson frontemberrel beszélgettünk.
 
Az idei lesz tíz év óta az első Európa-turnétok. Miért kerültétek el ilyen sokáig Európát?
Nos, egyáltalán nem rajtunk múlt a dolog. Az Alternative 4 tagjaként (Mark közös projektje az egykori Anathema-tag Duncan Pattersonnal – a szerk.) jártam Európában az elmúlt tíz évben, de a The Eternal előző lemezének nem nagyon volt európai terjesztése. Így aztán a turnénak sem lett volna értelme. A Waiting For The Endless Dawn viszont már a finn Inverse Recordsnál jelent meg, így végre visszatérhettünk Európába, amiért nagyon hálás vagyok. Nem mellesleg a turné első állomása a Fekete Zaj Fesztivál lesz.
 
Hogyan jellemeznéd az új lemezt?
A zenekar már 16 éve működik, ez idő alatt folyamatosan kísérleteztünk a különféle hangzásokkal, ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy ne szakadjuk el a gyökereinktől. Ezúttal viszont úgy álltunk neki a dalszerzésnek, hogy félretettünk mindennemű koncepciót, és csak engedtük, hogy maguktól megszülessenek a dalok. Ha jellemezném kéne a lemezt, azt mondanám, epikus, filmszerű, sötét és érzelmes. Zeneileg pedig experimentális és progresszív is egyben. Bár a szövegeidből tisztán kiderül, hogy gyakran időzöl a „sötét oldalon”.
 
Ez a fajta melankólia közvetlenül belőled árad vagy egy reakció a világ aktuális eseményeire?
A szövegeim a közvetlen környezetemet és a személyes tapasztalataimat tükrözik vissza. A szövegírás számomra részben terápia is, noha nem mindig könnyű szembesülni a saját érzéseimmel. Mindenesetre nagyszerű dolog, ha a hallgatók azonosulni tudnak velük, és részese lehetek, hogy megküzdjenek a démonjaikkal. Köztudott, hogy Ausztrália egy rock’n’roll nagyhatalom.
 
Az underground metal mennyire pörög odaát?
Lehet, hogy Európában kevésbé ismertek, egy rakás király csapat működik errefelé. Azt hiszem, jelenleg a King Parrot és a Psycroptic tartozik a legjelentősebb exportcikkek közé, de említhetnék még olyan bandákat is, mint a Dreadnaught, Eyefear, Lord, Be’lakor vagy az Alarum. Eléggé aktív az underground színtér, de természetesen Ausztrália mindenkinek az AC/DC-vel egyenlő, és ezen senki és semmi nem fog tudni változtatni. (nevet)
 
A billentyűsötöket, Martin Powellt anno a My Dying Bride hegedűseként ismertük meg. Hogyan
lett a The Eternal tagja?
Martinnal már az előző zenekarom, a Cryptal Darkness szerzeményein is dolgoztunk 1999 körül. Nem sokkal azután, hogy kiszállt a My Dying Bride-ból, átrepült hozzánk Ausztráliba, és jó pár hétig nálunk lakott. Végül jó haverok lettünk, majd – immár állandó tagként - csatlakozott a The Eternalhoz. Sőt, még Duncan Patterson Alternative 4-jában is közreműködött koncertbillentyűsként. Nagyon szeretem a játékát, teljesen új dimenziókat nyit meg a hangzásunkban, hallgasd csak meg a Waiting For The Endless Dawn címadó dalát!
 
Mit kell tudni az Alternative 4-ról? Volt bármi köze zeneileg a klasszikus Anathema-albumhoz?
Csak minimálisan, inkább egy fajta sötét avantgárd zene volt, erős Roger Waters-hatásokkal. A második nagylemez megjelenése előtt kiléptem a zenekarból, mire a kész éneksávjaimat egy az egyben lecserélték, viszont a gitárjátékomat meghagyták. A The Brink című debütáló lemezre viszont nagyon büszke vagyok, zeneileg igazi kihívás volt, amiért hálás vagyok Duncannek. 2006-ban a HIM-mel is turnéztatok.
 
Mennyire jött ki egymással két finoman szólva is eltérő mentalitású nemzet zenekara egymással?
Azt kell mondanom, hogy tökéletes volt az összhang, egyáltalán nem tapasztaltuk azt a zárkózottságot, amivel a finneket jellemezni szokás. És ugyanez igaz a Swallow The Sunra, az Amorphisra és az 69 eyesra is. Pár hét múlva Finnországot is útba ejtjük, és remélem, összefutunk a régi haverokkal.
 
Már öt éve, hogy első szólólemezed, a Resurgence napvilágot látott. Lesz folytatása az anyagnak?
Nem valószínű, hogy belevágok egy következő szólólemezbe. A Resurgence elkészítése izgalmas dolog volt, és sokat tanultam belőle, de az a fajta dalszerző vagyok, aki jobban szeret zenekarban alkotni. A The Eternal mellett jelenleg egy Akaryia nevezetű projektben is dolgozom, ami egy instrumentális dolog. Emellett pedig hangmérnökösködöm és produceri munkát is végzek Ausztráliában.
 
Számodra mi a legjobb és mi a legrosszabb dolog a turnézásban?
A legjobb dolog, hogy ismeretlen országokba juthatok el, rengeteg embert ismerhetek meg, ezáltal pedig akár sokéves barátságok is kialakulhatnak. És bár ellentmondásnak hangzik, de egyben otthonülő, introvertált típus is vagyok, aki szeret a stúdióban molyolni. Ugyanakkor már nem vagyok húsz éves, és sajnos a bulizás sokkal jobban megvisel, mint annak idején (nevet).
 

 

Helyszín